Hamisítványok lennének a Mozart-dedikációk?

Korábban bemutattam azt a táviratot, melyen Esterházy Pál megkéri Varjú Elemér múzeum igazgatót, az Árverési Csarnok szakértőjét néhány tétel megvásárlására: Mozart saját árnyképeit (Esterházy Mária műveit) dedikálta az őt vendégül látó Esterházy család tagjai számára.
Csakhogy Stemmer Ödön, a neves könyvkereskedő Egy antikvárius visszaemlékezései című kötetében korának egyik legnagyobb hamisítási botránya kapcsán hozza szóba az említett tételeket. Emlékezete szerint 1913-ban egy német férfi megpróbálta neki eladni ezeket a képeket, és ugyanezekből az egyedi (?) dedikációkból adott el az Országos Levéltárnak is. Csakhogy Stemmer rájött – még mielőtt tudta volna, hogy több is létezik belőlük -, hogy ezek hamisítványok, és értesítette a Levéltár igazgatóját is. Kiderült, hogy Bécsben több antikváriust is meg tudott téveszteni a hamisító, a Börsenblatt für den Deutschen Buchhandel 1915-ben pedig már a gazfickó leleplezéséről számol be.
Az üggyel kapcsolatban felmerül néhány kérdés. A feltétlen szaktekintélynek számító Varjú Elemér 1921-ben hogyhogy nem tudott a kor legnagyobb hamisítási botrányáról? Megvásárolta-e Esterházy a tételeket? A jól tájékozott Stemmer értesítette-e az Árverési Csarnokot a tételekkel kapcsolatos kétségekről? (Kötetében erről nem esik szó.) Vagy ha nem, akkor miért hagyta elárvereztetni azokat?
Ami tény: Mozart ismert, beazonosított ábrázolásai között nem szerepel olyan árnykép (egyébként rengeteg készült), ami Esterházy Mária munkája lenne.
Viszont lehet tudni Mozart és az Esterházyak kapcsolatáról – Mozart írt temetési zenét Esterházy Ferenc halálára, éppen 1785-ben (a dedikáció éve!). Ugyanis a szabadkőműves Mozart páholyának nagymestere volt az említett Esterházy.

Tornai Gyula a csúcson: 1-1,5 millió font lehet

A Christie's június 15-iki londoni festményárverésének csúcsdarabja a manapság jobbára csak giccsfestőnek tekintett Tornai Gyula. Saloméja azonban több, mint egyszerű szalonzsáner: 214x415 centiméteres tablót Ferenc József ajándékozta unokájának nászajándék gyanánt. Mária-Erzsébet (a tragikus sorsú Rudolf lánya) egy Windischgratz herceghez ment feleségül 1902-ben, született három fia és négy lánya, és 1925-ben - ez legalább annyira érdekes, mint egy egymilliós becsérték Tornaiért - belépett az osztrák szocdem pártba. Alig 46 évnyi házasság után elvált, és hozzáment egy szocdem aktivistához. Nyolcvan évesen, 1963-ban hunyt el. Ettől a képtől nyilván hamarabb megszabadult, mivel végrendelete szerint hamvait kiszóratta, hagyatékát pedig az osztrák államra hagyta.

Egy vételi megbízás 1821-ből: Esterházy és Mozart

Az „utolsó európai hűbérúr”, Esterházy Pál vételi megbízást adott Varjú Elemér múzeum igazgatónak, hogy nevében licitáljon négy Mozart-relikviára Budapesten. A szóban forgó sziluetteket a zeneszerző Esterházy Miklósnak dedikálta, eszerint tehát nemcsak Haydn, hanem Mozart is pártfogoltja volt az arisztokratának.
A Münchenből 1921. február 7-én érkezett távirat címzettje dr. Varjú Elemér, a Nemzeti Múzeum igazgatója. Szövege:
kerem a javasolt negy Mozart relikviat szamomra okvetlenuel megvenni. esterhazy pal herceg
Nem véletlen, hogy a herceg érdeklődött a nevezett tétel iránt, hiszen a Mozart által megszólított pártfogó a felette hét generációval született Esterházy Miklós, a sziluettek készítője pedig annak leánya, Esterházy Mária. Az Állami Árverési Csarnok katalógusa szerint a fekete papírból kivágott, és fehér lapra ragasztott négy „silhuet” Mozart sk. soraival és aláírásával szerepelt február 11-én, az 1265. számú tételként. Az első kép Mozart apját ábrázolja a következő kézirattal: „Contrafactur meines Vaters Leopold Mozartt, gefertigt von den Prinzessin Esterházy bei meinem Concerte im Hause ihrer Eltern. Mozartt.” (Apám, Leopold Mozartt árnyképét Esterházy hercegnő készítette, a szülei házában tartott koncertem idején.) A másik egy férfiportré ezzel az aláírással: „Mein Conterfeit von Prinzessin Esterházy angefertigt. Mozartt.” (Az én képmásom, melyet Esterházy hercegné készített. Mozartt) A harmadik Esterházy herceg mellképe, alatta Mozart írása: „Mein edler Gönner und Protektor Fürst Esterházy. Mozartt.” (Pártfogóm és támogatóm Esterházy herceg. Mozartt) A negyedik kissé karikatúraszerű kép alatt: „Die gute, geistvolle Fürstin Esterházy von der Prinzessin erzeu…” (A sor vége hiányzik. A jó, szellemes Esterházy hercegnő az ifjú hercegnő által…)
A relikviák felbukkanása már csak azért is izgalmas lehet a kutatók előtt, mert Esterházy Miklóst (1714-1790) korábban Haydn pártfogójaként ismerték, Eszterházán felépült palotájában élt és dolgozott 1761 és 1790 között a zeneszerző és karmester. Mozart dedikációi alapján azonban úgy tűnik, hogy az ifjú osztrák zeneszerző is játszott a családnál, akiket ezek szerint támogatójaként és pártfogójaként tartott számon. Az árnyképek készítője Esterházy Mária, E. Miklós és Weissenwolff Erzsébet leánya, aki 1739-ben született, de nem 1794-ben hunyt el, ahogy a katalógus állítja, hanem 1810-ben. Férje II. Grassalkovich Antal volt, portréjuk ma is látható a Gödöllői Kastélyban. Az árverésen szerepelt sziluettek keletkezési idejét 1781-re teszik Varjú Vilmosék.
A tételek igen magas összegért, 4 ezer korona kikiáltási áron szerepeltek a katalógusban. Azt nem tudjuk, hogy sikerült-e az ifjú, mindössze 20 esztendős Esterházy Pálnak megszereznie a képeket, tudta-e teljesíteni kérését Varjú Elemér (1873-1944), aki egyébként a katalógus bevezetője szerint – Hoffmann Edith-tel együtt - szakértőként is közreműködött az árverés anyagának összeállításában, a tételek meghatározásában.
Esterházy Pál 1891-ben született Kismartonban. Tanulmányait Bécsben, Münchenben és Budapesten végezte, államtudományi doktori címet szerzett a jogi fakultáson. Hatalmas birtokokat örökölt (26 vár és kastély, 60 község és 414 falu), melyek egy része Trianon után Ausztriához került. Tehetségesen kezelte birtokait, húsfeldolgozó üzemeket alapított szerte az országban. Nemcsak vásárolta a műkincseket, de művészeti díjakat, ösztöndíjakat is létrehozott. Ö finanszírozta az Eszterházán felállított Haydn-dombormű és a kismartoni Haydn-síremlék elkészítését. Születési jogon országgyűlési képviselő volt. 1944-45-ben a budai vár alatti villájába fogadta a bombázások miatt otthontalanná vált svájci követség egyik hivatalát, melyet Harald Feller vezetett. A ház nagyon sok zsidó menekültnek adott menedéket, a háború után pedig zsidó árvák egyházi intézményekben való elhelyezését és ellátását támogatta.
A háború utolsó napjaiban megismerkedett Ottrubay Melindával (1920), az Operaház prímabalerinájával, egy magas rangú pesti bíró és középbirtokos lányával, akit 1946-ban feleségül vett. Bár rendelkezett osztrák útlevéllel, mégsem hagyta el az országot. 1948-ban a Mindszenty-per negyedrendű vádlottjaként államellenes tevékenységért és deviza bűntettért koholt vádak alapján 15 év fegyházra ítélték (a halálbüntetést enyhítették!), egyes források szerint Recskre került, feleségét kitelepítették. A történészek szerint példája elrettentésül szolgált a „régi rend” képviselői számára, hogy mondjanak le restaurációs terveikről. Természetesen összes vagyonától és politikai jogaitól is megfosztották. (A rendszerváltási idején rehabilitálták, de csak az államellenes összeesküvés vádja alól mentették fel.). 1956. október 30-án kiszabadult, egyik, a megtorlás idején született jegyzőkönyv („fehér könyv”), és Marosán György visszaemlékezései szerint november első napjaiban bement a Parlamentbe, kifejezetten a régi, háború előtti rendszer visszaállításának céljával. A forradalom után először Ausztriába, majd Zürichbe távoztak, ahol élete végéig, 1989-ig élt, és ahol Ottrubay-Esterházy Melinda a mai napig lakik. A burgenlandi birtokok kezelését az özvegy alapítványokra bízta, ezek az alapítványok nemcsak a nemzeti park és a kismartoni kastély fenntartását, de kulturális célokat is szolgálnak. A közelmúltban rendelkezett arról, hogy a fertődi kastély helyreállítását magánvagyonából 70 ezer euróval támogatja, és a kastélyban létrehoznak egy lakosztályt a család magánhasználatára.
2005-ben egy innsbrucki kiadó (Studien Verlag) megjelentette a Paul Esterházy 1901-1989. Ein Leben im Zeitalter der Extreme (Sorsfordító idők tanúja) című kötetét. Ebben magyar és osztrák történészek elemzik Esterházy fordulatokban gazdag életútját. Karsai László az 1944-45-ös német megszállás alatt tanúsított áldozatkészségéről, Gergely Jenő a Mindszenty-per előzményeiről és lefolyásáról ír. A kötet ismertetője nem feledkezik meg az Esterházy család több évszázados műpártoló és kulturális tevékenységéről, a költő és zeneszerző Páltól (1635-1721) egészen a német Béke-díjat elnyert Péterig.

Érhet-e annyit a kortárs, amennyit a klasszikus?

Vajon létezik olyan objektív becslés a műtárgyak világában, mely figyelem nélkül hagyja a műtárgy érési idejét, ami egyszersmind garanciát nyújthat az esztétikai és anyagi értékre? Vagyis: nem szükséges kivárni, hogy a művész vagy alkotása milyen helyet foglal el a művészettörténetben? Mert csak ebben az esetben fogadható el, hogy a kortárs és a klasszikus akár egyforma értéket képviselhet, függetlenül attól, hogy az utóbbi helyét már monográfiák, albumok tömkelege kijelölte. Az előbbiét pedig csak a galériása.

Másik nézőpontból: a mű kvalitását, a művész tehetségét nem az dönti el, hogy életben van-e, tehát igenis lehet éppen olyan drága egy kortárs alkotás, mint a rég elhunyt festő munkája, amennyiben minősége annak megfelelő.

A kérdés azért fontos, mert napjaink nemzetközi műtárgypiacán néha már arcpirító összegeket fizetnek a közelmúlt vagy a jelen művészetéért, némileg megalázva ezzel Cézanne-t vagy Gauguint, akik jó, ha tizedét érik az impresszionista árveréseken. Sosem volt drágább a kortárs művészet, mint a klasszikus. Ha a bátor vevők csak pénzt mosnak vele, akkor mindegy. Ha pedig rábeszélték őket a tanácsadóik, akkor előbb-utóbb valakinek elvágják a torkát.

Ha valaki azt gondolná, hogy alábecsülöm a kortás művészetet, akkor téved. Mindössze attól tartok, hogy a vevők bizonyos árképző tényezőket figyelmen kívül hagynak, márpedig a műkereskedelem több száz éves történetében ezek az árképzők mindig működtek. A műkereskedelem üzlet, az üzlet pedig nem lehet posztmodern.

Ki vette, ki adta el? Titok?

Roman Abramovics londoni orosz oligarcha, nem mellesleg a Chelsea tulajdonosa, jól bevásárolt. Pár nap leforgása alatt megvette Francis Bacon Triptichonját 86 millió dollárért és Lucian Freud fekvő aktját 33,6 millióért. A Triptichon beadója a legdrágább bordeaux-i bor termelője/tulajdonosa, a Chateau Petrus volt. A tavalyi rekorder Rothko 72 millióért a katari királynál landolt.

Magyarországon mérhetetlen szemtelenség tudni, megkérdezni, beszélni arról, hogy a legdrágább tételeket ki vette meg és ki adta el. Külföldön mérhetetlen szemtelenség ezt letagadni. Egyszerűen hiteltelen az az adásvétel, ahol ködbe vesznek a szereplők. Eladhatatlan a kép, ha nincs feltárva a múltja, a vevő pedig büszke, hogy ezt a kincset ő szerezte meg a többiek elől.
Miután mindent és mindenkit rejtegetnek, ezért lepnek el minket a pletykák, hogy mi és mennyiért nem kelt el, a beadó nem is akarta eladni, a telefonos licit során pedig senki nem volt a telefon másik végén. Az érintett aukciós ház természetesen azonnal cáfol: nem az adta be, nem az vette és igenis elkelt.

A sok titok mögött a végén még azt gondolhatjuk, hogy tényleg csak színjáték az egész.

Freud unokája?

"Rekordot döntött Freud unokája" adja hírül minden magyar portál.

"Külföldön" ő csak Lucian Freud (1922- ), brit festő, a kortárs művészet egyik legnagyobb csillaga, hallatlanul imádják és baromi drága. Mellesleg valóban a nagy Sigmund unokája, de ez legfeljebb a lexikonokban érdekes. Kár, hogy Magyarországon már a címben is muszáj a nagypapára hivatkozni ahhoz, hogy legyen alibi feltenni egy ilyen cikket.

És hát Jeff Koons is Cicciolina elvált férje, nem pedig a legkeresettebb amerikai szobrász. Itthon legalábbis.

Vacogó aukció Erdésszel

A kellemes pünkösdi napsütést megszakítva tölthettünk másfél hűvös órát a Néprajzi Múzeumban, Erdész árverésén. Jól indult, finom grafikákkal, normális árakkal, majd néhány túlárazott olaj lefagyasztotta a liciteket, emiatt az árverésvezetőt (Szabó Karcsi megint), emiatt a liciteket, emiatt az árverésvezetőt - egyre lassabban és ridegebben zajlott a dolog.

Amikor kijön egy katalógus, az ember átlapozza gyorsan, a tördelés, a színvilág és a kínálat minősége együtt készteti arra az érdeklődőt, hogy vajon érdemes-e több időt (pénzt is) áldozni az egészre, vagy nem érdekli tovább. Ez az első réteg, a rutinból származó érdeklődés.

Aztán jön az aukciós kiállítás, ahol néhány tétel jobban hat, mint a katalógusban, vagy éppen jelentéktelenebb a helyszínen, mint ahogyan az albumban látszott. A kiszemelt (és ható) művek kikiáltási árai érdekesek, a többi nem. Ez a második réteg, az ismerkedés.

A harmadik (cselekvés) az árverésen zajlik. Itt már rettentően idegesítőek az érdektelen tételek, mert húzzák az időt, unalmasak a túl alacsony árak, mert ezer évig tart a licitálásuk, és kínosak a felárazott tételek, mert a "vissza" vagy a kikiáltási árra érkezett egyetlen izzadt licit egymás után gyakorlatilag tönkreteszik az egészet.

És innen nem lehet felállni. Legalábbis azon az estén nem.
Ez volt a hiba tegnap. Nem kimagaslóan, de megbízhatóan jó anyag (jó néhány kincs), logikátlan árazással.

Bár rehabilitálni lehetne a tételeket.