Kicsoda Miklós Gusztáv?

2005 júniusában 1,4 millió euróért kelt el Miklós Gusztáv bronzszobra (Hosszú fiatal lány) Párizsban, idén ezt az árat ugyanez az alkotás meg tudta ismételni. A művészről azonban igen kevés adatot őriznek a magyar lexikonok. Itt az ideje, hogy jobban megismerjük az art deco odakinn megbecsült alkotóját.
Miklós Gusztáv 1888. június 30-án született Budapesten. A festészettel Kimnach László zsánerképfestő műtermében ismerkedett meg, majd az Iparművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. 1907-ben Párizsban találkozott először Cézanne műveivel, ennek hatására – még a nyelv ismerete nélkül is - a francia fővárost választotta új otthonául. 1908 tavaszán költözött a rue Saint-Jacques 158. alatti műterembe. A 21 éves fogékony és nyitott fiatal művész azonnal részévé vált Montparnasse forrongó életének. Különböző festészeti kurzusokon vett részt, állandó látogatója volt Metzinger és La Fauconnier műtermének. Az 1912-es Őszi Szalonon két vászna is helyet kapott, a Kubista aktot kiválasztották a híres New York-i Armory Show bemutatójára.
Az első világháborúban önkéntesként harcolt új hazája hadseregében, három évet töltött a Közel-Keleten. Közben egy bombatalálat következtében műterme megsemmisült, miután 1919-ben visszatért, mindössze három vásznát sikerült megmentenie. Viszont lelkesedése az avantgárd iránt nem múlt el: nappal festett, éjjel az Excelsior című lap tördelőjeként dolgozott.
Az 1920-as év nagy fordulatot hozott Miklós Gusztáv életében: a neves divattervező és műgyűjtő Jacques Doucet felfedezi egyik művét a Függetlenek Szalonja kiállításán, majd műtermét felkeresve nagy jövőt jósol a fiatal művésznek. Ebben az időszakban köt mély barátságot Francois-Louis Schmied kiadóval és illusztrátorral, és találkozik Marie-Louise-zal, ké sőbbi feleségével.
Doucet számára, aki megkövetelt egyfajta „finom extremitást”, szőnyegeket, zománc- és ezüsttárgyakat tervezett, és apró art deco állatszobraival hamarosan állandó „beszállítója” lett a gyűjtő lakosztályának. Ezzel párhuzamosan bontakozott ki relief-művészete, és készültek el rézbevonatú munkái. A szerkezeti formák sorozatából a Galerie de Léonce Rosenberg rendezett kiállítást 1923-ban.
Ebben az időben anyagi helyzete lényegesen javult, ezért olyan műtermet keresett, ahol elég hely kínálkozik nagyszabású, főleg a szobrászathoz kapcsolódó terveihez.
Egyik legnagyobb és legfontosabb kiállítását 1928-ban a Renaissance galériában rendezték, harminc műve kapott helyet a tárlaton. Itt találkozott és kötött barátságot Jacques André műgyűjtővel, valamint Robert de Rotschilddal és Jeanne Lanvinnal, akik ugyancsak vásároltak szobraiból. 1930-ban alapító tagja lett a Modern Művészek Szövetségének (Union dés Artistes Modernes), mely csoport kiállításainak 1937-ig a Galliera adott helyet. 1940-ben elfogadta a felkínált professzori állást egy újonnan alapított főiskolán, ahol a műanyag művészeti használhatóságának lehetőségeire tanította növendékeit. 1967. március 5-én hunyt el Oyonnax-ban.
Alkotótársával és barátjával, Csáky Józseffel közös kiállítását tavaly tavasszal rendezte meg a párizsi Vallois galéria. Több grafikáját és szobrát László Károly gyűjteménye őrzi.
Műveiből jövőre nyílik kiállítás a Műcsarnokban, ez lesz életművének első magyarországi bemutatója.

A zenei gyűjtésről

Kevesen tudják, hiszen –főleg idehaza – nem tartozik a legpopulárisabb műfajok közé, a zenei autográf a kéziratpiac legdrágább szegmense, egy neves zeneszerző saját kezű kottája, valamely művének munkapéldánya drágább minden kéziratos versnél, legyen bárki is a szerzője.
Azért is meglepő, hogy Magyarországon csak viszonylag keveseket érintett meg a zenei gyűjtés, mert ez a műfaj a kettő egyike (a másik a fotó), amelyikben a magyar alkotók művészeti és anyagi szempontból is a nemzetközi piac élvonalába tartoznak. A nagyobb árveréseken Beethoven, Chopin, Puccini mellett Liszt Ferenc és Bartók Béla állandó szereplők, de esetenként találkozhatunk Dohnányi Ernő, Ligeti György vagy Kurtág György nevével.
Maga a zenei gyűjtés viszonylag új szegmens, a nemzetközi szakirodalom is csak a 30-as évektől tekinti önálló és figyelemre méltó műfajnak. Ebben nyilvánvalóan kiemelt szerepe van Stefan Zweig írónak, aki amellett, hogy minden idők talán leggazdagabb zenei magángyűjteményét állította össze, papírra vetette hitvallását és elkötelezettségét a kéziratos kotta mint a zenei alkotást legjobban kifejező médium mellett. Négyezer darabos kéziratgyűjteményének zenei anyaga ma a British Library egyik legfontosabb szekciója. Az osztrák író legkedvesebb zeneszerzője Mozart volt, tőle öt levelet és tizenegy kottát őrzött (ennyi fél évszázad alatt sem fordul elő a teljes nemzetközi piacon), de hasonlóan gazdag kollekciót állított össze Wagner és Schubert munkáiból is.
Jóval kevesebb első kiadású kotta maradt fenn, mint amennyi regény vagy verseskötet, hiszen olyan kisebb példányszámú „szakkiadványról” van szó, melyre a zenében nem jártas utód, örökös többnyire már nem tartott igényt. Éppen ezért aki kottagyűjtésbe fog, még a biztos anyagi bázis sem elég ahhoz, hogy kincsekhez jusson. A kéziratok esetében viszont éppen az ellenkezője igaz: ha talál is kuriózumot, megvásárláshoz jóval több pénze lesz szüksége, mint amennyi egy verskézirathoz elegendő lenne. Éppen ezért itt már nem elsősorban a „muzsikusok”, hanem a tehetős gyűjtők jöhetnek szóba, akik e műfajban nem a zene iránti szenvedélyt, hanem általában a minőségi műtárgy megszerzésének lehetőségét és egyfajta tezaurálási módot látnak. Ugyanakkor az aprógyűjtők is találhatnak pénztárcájuknak megfelelő tárgyakat: plakátokat, meghívókat, belépőjegyeket, vizitkártyákat. (A dedikált fotó már az értékesebb kategóriába tartozik.) Bizonyos, hogy az általános műveltségnél alaposabb tudást igényel.
A Fine Books and Collections magazin idén nyáron összeállítást közölt a zenei gyűjtés múltjáról és jelenéről. A nemzetközi piac szakértői úgy vélik, hogy a páratlan áremelkedés csak bizonyos területeket érintett, így a nagyon régi, középkori zenei dokumentum (pl. a kottát is tartalmazó kódexlap), illetve néhány kiemelten népszerű zeneszerző kéziratos anyaga lett az eddigieknél jóval drágább. Ugyanakkor a késő 19. századi, kora 20. századi első kiadású kotta (Brahms, Debussy, Liszt, Ravel, Satie, Schubert stb.) sokak számára még mindig elérhető, ráadásul szép is, címlapjukra többnyire igényes és tetszetős grafika került. Érdemes tematikus gyűjteményt felépíteni, valamely zeneszerzőre, műfajra vagy korra helyezi a hangsúlyt. Emellett lehet kezdeni kortárs zenével, mert ez még mindig olcsóbb, mint ha valaki az ünnepelt klasszikusokat próbálja megszerezni.
A zenei csúcsárak 80-100 ezer font fölött vannak, a kirívóan értékes dolgok 400 ezer font fölött kezdődnek, de ezekből két-három évente jó ha egy tétel indul. A piac legerősebb szereplője a Sotheby’s, zenei árveréseit még a világ legnagyobb forgalmú aukciós háza, a Christie’s sem tudja felülmúlni. Beethoven IX. szimfóniájának tisztázatát (a nyomdai kiadáshoz készült végleges változat kézirata) 2,3 millió fontért árverezték el 2003-ban. Ennél jelentősebb zenei kéziratot nehéz elképzelni, mely ráadásul még magánkézben van, így nem kizárt, hogy belátható ideig nem lesz ennél magasabb ár a piacon. Beethoven más autográfjaiért is adtak már egymillió font fölött, míg a rövidebb életet és – mennyiségét tekintve – kisebb életművet magáénak tudó Mozart rekordja 751 ezer font – ez a Figaro házassága utolsó jelenetéből származó 10 oldalnyi kéziratos kotta ára volt 2007-ben. Hasonlóan ritkák Chopin autográfjai, esetében az Asz-dúr tarantella 7 oldalas kézirata volt eddig a legdrágább, 409 ezer font két évvel ezelőtt.
A magyar zeneszerzők közül Liszt Ferenc van jelen a legtöbb dokumentummal a nemzetközi piacon, utazásai során szinte beterítette Európát leveleivel, fotóival és kézirataival. Az értékesebb kéziratos kották 30-40 ezer fontért mennek az árveréseken, Bellini Normájához készült variációja (49 oldal!) 42 ezer fontért kelt el egy 2002-es londoni aukción. Bartóktól kotta a legritkább esetben kerül elő, inkább fotókra és levelekre lehet licitálni. Kodály pedig mindössze egyszer bukkant fel az elmúlt tíz évben: a Nyári este című dal eddig ismeretlen, kiadatlan 1929-es változata 22 ezer 500 fontért cserélt gazdát 2008 decemberében.

Spekuláció és promóció

Minden idők legnagyobb forgalmú kortárs árveréseit tartották Milánóban, Párizsban, New Yorkban és Londonban az elmúlt hónapokban. Úgy tűnik, hogy a nemzetközi kortárs művészet egyre kevésbé a múzeumokról, sokkal inkább a vásárokról és az aukciós házak közreműködéséről szól, és lassan nincs ez másképp Magyarországon sem.
Látható, hogy a mai piaci viszonyok, festményárak mellett az állami fenntartású, saját működésük anyagi, szakmai és etikai kérdéseivel elfoglalt intézmények egyre kevésbé képesek lépést tartani a rugalmas, dinamikus, nagyobb összegeket könnyebben megmozgató magántőkével. Míg a múzeum önnön identitásának, céljainak meghatározását fenntartójától várja vagy kénytelen várni, addig egy kreatív csapat pillanatok alatt megteszi ugyanezt egy műkereskedés vagy egy befektető esetében, nem beszélve a szakmai munkáról, a kiállítások rendezéséről és a gyűjtemény gyarapításáról, melynek tervezetét egy magánvállalkozás a trendeknek megfelelően képes akár hétről hétre átalakítani.
Nem magyar sajátosság, hogy az állami múzeumok tőkehiányban szenvednek, egyre kevesebbet tudnak fenntartóik segítségével vásárolni. Ezt a hiányt csak egy, magánszemélyekből és vállalkozásokból álló támogatói kör tudja pótolni. Csakhogy miért tegye, hiszen – és itt térünk a magyarországi viszonyokra – a magán- és a céggyűjtemények építésének kezdeti, lelkes és lendületes időszakában járunk. A cégek egy-két év alatt hatalmas, megfelelően kiválasztott kurátorok segítségével pedig múzeumi kvalitású kollekciót képesek összeállítani, és valljuk be, élőbbé is tenni azt, hiszen a cég pr és marketing tevékenységében folyamatosan megjelenik a kollekció mint presztízsnövelő kellék, a vállalat erejét és igényességét, nem utolsósorban mecénási törekvéseit szimbolizáló eszköz. A művész pedig – noha halhatatlansága a hagyományok szerint a múzeumba került darabokkal biztosított – jól felfogott érdekében mégis a vállalati és aktív magángyűjteményekbe igyekszik bekerülni, mert művét biztosan és időben kifizetik, és nem fekszik el sorsára hagyva egy raktárban.
Ma a kortárs művészet privatizált, és ez nem csak itthon van így. Sőt, máshol sokkal inkább a magántőke és az általa mozgatott, fizetett, foglalkoztatott kurátorok építenek gyűjteményeket, rendeznek kiállításokat, állítják fel az intézményi és művészi hierarchiát. A kurátor, ha nem a magántőke szolgálatában áll, akkor a magántőke figyelmét próbálja felkelteni művészek iránt, természetesen magántőke által szponzorált kiállításokkal és katalógusokkal, vagy igyekszik művészeket bejuttatni a legfontosabb vásárokra, ahol a művészet számokban fejezhető ki, a kiállítók kínálatát pedig a művészi színvonal helyett egyre inkább a piacképesség mércéje szerint mérik. (A mai The Art Newspaper szerint szó van arról, hogy 2009-től a Velencei Biennále vásárként is működhessen. Úgy tűnik, hogy a műkereskedők lobbija erősebb, mint a nonprofit szféráé, és azt is mondják sokan: miért is ne, minden gyűjtő és kereskedő jelen van, amúgy is köttetnek üzletek a Biennálén.)
Egy gyűjteményt építő vállalkozás kurátora összehasonlíthatatlanul nagyobb összeg felett rendelkezik, mint egy múzeum, ennek megfelelően hatóköre és a művészeti szcéna hierarchiájának befolyásolására is képes pozíciója sokkalta nagyobb, mint a költségvetés áldozataként működni kénytelen múzeumok munkatársai. Melyik rendelkezik hát nagyobb hatalommal: a vállalkozás vagy a múzeum? És mivel a múzeum marketing-tevékenysége programjainak hirdetésében merül ki, gyakorlatilag nem tesz semmit a tulajdonában álló vagy az általa kiállított művészek rangjának emeléséért. Nem úgy, mint a vállalkozás, melynek érdeke a gyűjtemény mint befektetés nyereségessé tétele, vagyis a gyűjtőkörébe eső művészek piaci értékének növelése.
Hozzá kell tenni, hogy Magyarországon egyelőre nincs szó akkora összegekről, melyek – elvileg – lehetetlenné tennék az állami fenntartású intézmények vezető szerepét vagy legalábbis részvételét a gyűjtemények építésében. Persze tudjuk, hogy vásárlásra gyakorlatilag egy fillér sem jut, ám sokkal inkább valamifajta lassú, lomha, körülményes és óvatos magatartásról van itt szó, szemben a dinamikus, merész, kockáztatásra kész, a szükséges összeget más forrásból bármikor előteremtő műkereskedésekkel, intézményi befektetőkkel. Bátorságukat talán táplálja, hogy a feleslegtől bármikor meg tudnak szabadulni, a vállalati gyűjtemény nem rögzült, hanem mozgatható, módosítható. Az utolsó pillanatait éljük azoknak az időknek, amikor még lehetséges magántőke által nem uralt, nem befolyásolt, tehát nem drágított műveket vásárolni. De már csak hónapokról lehet szó.
Először nézzük meg, kiket, mely szereplőket értünk új hatalomnak, milyen megjelenési formái lehetségesek a magántőkének a kortárs művészetben. Beszélhetünk műkereskedőkről és műkereskedelmen kívüli cégekről. Mindkét csoportot tovább oszthatjuk, az előbbit aukciós házakra és galériákra, az utóbbit befektetési vagy imázsépítési céllal vásárló vállalkozásokra.
Kezdjük ezekkel. A nemzetközi cégek csak részleges autonómiával rendelkeznek, mert a gyűjtemény koncepcióját és a ráfordítható összeget máshol határozzák meg. A magyar vállalatok viszont – kis piac, kis szakma – hamar kötődni kezdenek valamely galériához, kurátorhoz, művészettörténészhez, szakértőhöz – mindegy hogy hívjuk, mert a szerepek ezen a szűk mezőn megsokszorozódnak, és valaki lehet galériás, kurátor, kritikus és befektetési tanácsadó egy személyben, remélhetőleg mindig megtalálja az adott pozícióhoz rendelt megfelelő szerepet. Kérdés, hogy milyen eredmény születik abból, ha a kurátor maga is érdekelt anyagilag a kialkudott ár megállapításában. A gazdasági vezető tehát ne csak elszánt legyen a gyűjtemény építésében, hanem kellőképpen óvatos is, bár a legrosszabb, ami történhet, hogy néhány év múlva a kurátorral együtt a gyűjteményt is lecseréli.
És most térjünk át a műkereskedelemre. Galériások és árverezők közötti konfliktus, érdekellentét létezik itthon és külföldön, csak éppen mást jelent. A Christie’s és a Sotheby’s kortárs galériákat vásárol fel, hogy részt vehessen az aukciós házak kizárásával zajló vásárokon, illetve ily módon saját művészekre tegyen szert, akiket azután az aukciós piacon nagyobb nyilvánosság előtt, a meghatározott becsértékkel befolyásolt áron értékesíthet. Nagy a pánik a galériások között, mert monopolizálódni látják a műtárgypiacot, főleg azt az eddig viszonylag független szegmensét, mely a kortárs művészet volt.
És nagy a pánik idehaza, mert az aukciós házak a kortárs piac felé menekülnek a klasszikus és modern kínálat elapadása elől. Emellett látják, hogy a nemzetközi műtárgypiac a kortárs felé tolódik, hogy az 1945 utáni képzőművészet éppen annyit érhet, mint az impresszionista és az avantgárd, művészi és anyagi szempontból egyaránt. Az intézményi befektetők is leszoktak már a garantáltan értékes és drága klasszikusokról: igyekeznek megszabadulni a kilencvenes évek közepén vásárolt nagybányai képektől, hogy helyükön az új székházban kortársak hirdessék a cég imázsának megfelelő korszerűséget és a progressziót.
Nem véletlen tehát, hogy a két legnagyobb festményaukciós ház idei programja kortárs művészeti kiállításokkal, árverési kínálata pedig kortárs művekkel gyarapodott. Virág Judit egyenesen új galéria nyitásának aposztrofálta műkereskedése ezirányú törekvéseit, és a művészekkel folyamatosan zajló egyeztetések, melyek kizárólagos szerződések megkötésére irányulnak, arra engednek következtetni, hogy hosszú távon gondolkodnak az élő művészet kereskedelmében. Művészek felépítésébe kívánnak befektetni, ebből pedig előbb-utóbb hasznok remélnek. Ismerve a klasszikusok piacán végzett tehetséges (más szemszögből agresszív, mindenesetre hatékony) marketingmunkájukat, bízvást gondolhatjuk, hogy az elkövetkező években befolyásolni fogják a kortárs művészeti diskurzust, hiszen a szerződtetett művészek felül lesznek reprezentálva a médiában, a piacon és az épülő kortárs művészeti gyűjteményekben.
A hazai galériások pánikja kevésbé arról szól, hogy az aukciós árakkal manipulálható a mára kialakult értékrend, sokkal inkább arról, hogy a manufakturális eszközökkel szépen lassan felépített művész nem tud majd ellenállni a nagytőke hívó szavának, és pazar katalógusok, nagyszabású tárlatok álmával leszerződik majd az aukciós házhoz.
A Kieselbach Galéria eddig csak óvatos lépéseket tett a kortárs piac felé, ennek első mozzanataként kortárs fotóárverést rendezett, a nyilvánosságra hozott adatok szerint rendkívül sikeresen. A kitűzött cél, a piacépítés tehát megkezdődött, a közvélemény bizonyára már egyetlen, hatékonyan népszerűsített rendezvény hatására a Kieselbach Galériát tekinti a kortárs fotó releváns műkereskedőjének, sőt, szakértőjének.
Magyarországon is jogos lehet az a nemzetközi műkereskedelemben létező aggodalom, hogy az aukciós házak, melyek eddig csak a másodlagos piacon voltak érdekeltek (tehát gyűjtőktől jutottak csak műtárgyakhoz), az elsődleges piacra belépve az előbbit is fel fogják használni az árképzésre. Nevezetesen, elképzelhető, hogy az árverésre gyűjtő által beadott festmény, amennyiben az aukciós ház csapatába igazolt művésztől származik, nem reális, az adott napi vásárlói hajlandóságnak megfelelő piaci áron kel el, hanem a ház jól felfogott érdekének megfelelően többért (például rábeszélésre), vagy a limitár védelmében visszatartják, nehogy rontsa a felépített üzletet.
Egy kicsiben tehát Magyarországon is látható az a törekvés, amit a közelmúltban a Christie’s elnöke megfogalmazott: a kortárs műtárgypiac totális uralma, melynek kirakatában a gyűjtő teljes körű kiszolgálása, valójában azonban az elsődleges és másodlagos piac együttes működtetése áll. Sem a hazai, sem a nemzetközi aukciós házaknak nem áll szándékukban a művészeti élet hierarchiáját befolyásolni, kizárólag piaci alapon gondolkodnak: művészeket felépíteni és azután drágán eladni. Az más kérdés, hogy ma már, hála az egyre erőtlenebb múzeumoknak, éppen ez az, ami hosszú időre meghatározza, nemcsak az egyes művészek piaci értékét, hanem a művészeti hierarchiában elfoglalt helyét is.

(Elhangzott az AICA konferenciáján, 2007. május 25., Műcsarnok)