Karinthy Micimackója

Ez a lap egy hosszabb Karinthy-írás egyik oldala, melyen az író Milne kötetével való találkozásáról és Micimackó "blődliző-költészetének" bájáról ír. A teljes szöveget a Pesti Naplóban leltük meg.


A lapot Zágoni Miklós, a neves tudományfilozófus, éghajlatkutató gyermekkorában kapta Karinthy Cinitől.

"Jóapám és Karinthy Ferenc anno irodalmi, sport és egyéb okok mián jó kapcsolatban voltak egymással. Amikor a Micimackó 1957-es új kiadása megjelent, én éppen öt éves korúvá vénülvén, olvasós korba léptem. Így Cini egy példánnyal lepte meg Apámat. A könyvet hamar salátává olvastam.
Mindig is tudtam, hogy a kijárós lapoknak nem mindegyike tartozik a nyomtatott műhöz, hanem egy kézirat-oldal is leledzik benne. Ezzel azonban az idők során nem sokat foglalkoztam. Hanem amikor a lányaim is Micimackó-fogyasztóvá váltak, ismét elővettem a régi jó példányt, s most már megragadta a figyelmemet a különálló papírlap. Hogy ezt anno Cini véletlenül felejtette-e az új kötetben, vagy ezt az egy lapot nekünk kívánta ajándékozni, már nem tudhatjuk meg. Mindenesetre családilag kiörvendeztük magunkat a megtalálásán, azután pedig - egy rádióműsor hatására - eljuttattam Kiss Ferenchez. Most pedig igen örülök, hogy jó helyen, a kiváló - és egyre fejlődő - magyar irodalomtárban találta meg végső, méltó helyét.
Zágoni Miklós"

Karinthy írását teljes terjedelmében a Pesti Napló közölte 1935-ben, kézirata - egyelőre - ez az egyetlen lap, a számozás szerinti második oldal került elő.
Az alábbiakban a cikk teljes szövegét közöljük, vastagon szedve azt a részt, amelyik a kéziratos lapon szerepel:

Micimackó megérkezett
Az első Micimackó-könyv a magyar könyvpiacon
Írta: Karinthy Frigyes
Tulajdonképpen nem is illik, hogy Micimackónak a magyar gyermekirodalomba való ünnepélyes bevonulásáról én számoljak be, aki a kaput kinyitottam számára, vagyis lefordítottam őt, helyesebben átültettem, ahogy mondani szokták. Praktikusabb is az volna, ha más írna róla, az legalább dicsérhetné a fordítót, amit én nem tehetek meg, pedig kedvem volna hozzá, mert mondhatom, hogy a magyar nyelven megjelent könyvet átolvasva, éppen úgy, vagy még jobban röhögtem és élveztem, mint amikor angolul került a kezembe. Hiába, más azért az, anyanyelven olvasni valamit, különösen, ha ilyen… bocsánat, most veszem észre.
Egyébként az Athenaeum kiadóhivatalában várakoztam éppen, szórakozottan lapozgatva az angol könyveket, mikor kitűnő kollégámnak, a fiatal, de jólismert és népszerű Milne mesternek Winnie-the-Pooh-ja kezembe került. Először a rajzocskák leptek meg, egyszerű és finom vonalaikkal, azután belekukkantottam a szövegbe. Az egyik oldal ilyenformán kezdődött:
„A kis Malac (Malacka) nagyot ugrott ijedtében, de ugyanakkor el is szégyellte magát gyávaságáért, s hogy ne vegyék észre a dolgot, még egy párat ugrott utána s könnyedén megjegyezte, hogy ilyenkor reggel szokta elvégezni mindennapi tornagyakorlatát."
Tyű, mondtam magamban, ez az én emberem. Hiszen ez az állatokat s még hozzá nem is igaziakat, csak játékállatokat, vagyis tárgyakat úgy látja és szólaltatja meg, ahogy titokban jómagam szoktam (csak nem merem mindig bevallani), hogy bennük van az ember, sőt sokkal őszintébben és igazabban bújkál bennük, mint ahogy a valódi nyilatkozik meg, különösen, ha az illető felnőtt, tehát nagyképű és fontoskodó. Ugylátszik megtaláltam azt az embert, aki velem együtt megértené Cini fiamat, aki 5 éves korában könnyes szemmel állt meg a kirakat előtt egy letört lábú baba előtt és azt mondta „sze-e-egény" s hiába oktattam őt, fontoskodó felnőtt létemre (mentségemre legyen mondva, minden meggyőződés nélkül) hogy egy holt tárgyat nem lehet sajnálni, mert az nem érez és nem szenved.
Együltömben végigolvastam Winnie-the-Pooht (még most is hálás vagyok az igazgató urnak, aki ilyen soká váratott) s félórán belül megállapodtunk a fordításban.
Nekem, bevallom, különösen a versek tetszenek ebben a könyvben. Eredetiben ahhoz a műfajhoz tartoznak, amit a boldog és ráérős angol irodalmár „nonsense poetry"-nek nevez, magyarul, illetve pestiül "blődliző-költészetnek„ hívnám - a műnek az a lényege, hogy a „felnőtt és logikus" lélekszámára látszólag értelmetlen és irracionális gondolatokat és érzéseket úgy fejezze ki, hogy a dolgok lényege, a minden jelenség mögött ott rejtőző. álomszerűség, az álom kecses és csöppetre ésszerű józan lelke de mindig kómikus, tehát mindig józan ősvilága átüthessen rajta. Ennek a költészetnek olyan lángelmék voltak a művelői, mint a híres „Alice Csodaországban" szerzője, s a németek közt Morgenstern. Érdekes, hogy a gyerekek mindig szerették ezt a fajta költészetet: ők közelebb vannak ahhoz az ősvilághoz. Milne kitűnően játszik a hangszeren. Egy példa:
„Csütörtök este ujra itt a hideg
Zúzmaraingben a bozót didereg
Ilyenkor érzem, mi mélyen igaz
Hogy az meg ez meg ez meg az."
Tudni kell, hogy ezt a szép költeményt Micimackó szavalja, aki nagyon szereti a költészetet, egy költő veszett el benne de kicsit ostobácska lévén, úgy segít magán, hogy a csattanónál valahogy elsikkasztja a gondolatot. Azonkívül nagyon a szívemhez nőtt, fordítás közben, a bánatos csacsi, Füles alakja, aki fájdalmas mazochizmusban élvezi árvaságát, egy elérhetetlen boldogságról álmodozva az üres mézescsupor és a szétpukkant léggömb roncsai fölött. Na és a többi: nyuszi, Kanga, Zsebibaba, Bagoly és Róbert Gida. Angyali társaság.
Micimackó megjelenését a magyar könyvpiacon szenzációnak érzem, mint mikor távoli rokona, Mikimauz jelent meg először a filmen. Van is köztük valamit – ellentétes – vonatkozás. A rajzfilmek népszerű hőse a jelenségek világában való korlátlan szabadságot a fizika és élet törvényeinek fittyet hányó vágyálmot fejezi ki, - Micimackó inkább a komikusan és emberien piszmogó szorongást a valósággal szemben, amin nem lehet segíteni, alkalmazkodni kell hozzá.
S végre, a nagy kérdés, hogy mit szólnak majd hozzá a gyerekek, akiknek írták?
Abból, hogy a tehetséges és művészösztönű felnőtteknek is tetszik, arra következtetek, hogy a gyerekek száz százalékig meg fogják érteni. Nem hiszek az olyan gyermekirodalomban, amit magam ne olvasnék gyönyörűséggel. Nincs köztünk olyan nagy különbség, mint ahogy általában hisszük, a végtelenhez mérve igen rövid életünket. Vannak tények, amik életünk első éveiben nyilvánvalóbbak, mint később: és ezek az igaziak.
Hogy is mondja Micimackó?
„Erdei körökben az a nézet,
Hogy a Mackó szereti a mézet.
Ez nem afféle
Szerény
Vélemény,
Ez tény, tény, tény!”

forrás: Pesti Napló, 1935. december 1.

Hauswirth Magda: Művészek a rajzlapon

A hazai és nemzetközi művészvilág legjavát megrajzolta Hauswirth Magda (1903-1999) grafikus, színházi magazinokban, vicclapokban, rejtvényújságokban, könyvekben jelentek meg karikatúrái, róla azonban keveset tudunk – önéletrajza eddig kéziratban maradt.
Gyermekkorában egy kávéház teraszán érdekes arcot pillantott meg. Máris lerajzolta, majd megmutatta a modellnek, aki aláírásával elismerését fejezte ki a rögtönzött portré iránt. Ady Endre volt. Hauswirth Magda a város egyik legkeresettebb díszítő-festő műhelyében dolgozott, apja, a cég tulajdonosa, Hauswirth Ödön mellett. Az Iparművészeti Főiskolán ugyancsak díszítő-festő szakon tanult, majd Jaschik Álmos szabadiskolájában képeztette magát, ingyen, mivel közben a textil-szakosokat tanította szabás-varrásra.
Segédtördelőként került a Színházi Élethez, ahol hamar felfigyeltek páratlan rajzkészségére. Egyik felfedezője Grätzer József, Karinthy Frigyes titkára volt (abból élt, hogy Karinthytól elkérte az írónak az elszakított országrészeken megjelenő kötetei után járó jogdíjat), aki Hauswirth Magdát bízta meg Sicc című, örökbecsű humoros rejtvénykönyvének illusztrálásával. A lap nem tudott mással fizetni, csak heti egy színházi páhollyal. A szerkesztőségben ismerte meg az újságíró Pán Imrét, akihez kilenc kérő kikosarazása után feleségül ment. Mikor Pán önállósult, és 1937-ben megalapította Sztár című filmmagazinját, felesége követte, és együtt nyitották a lap Andrássy úti üzletét, a filmrajongók üzletét. A filmmel kapcsolatos könyveket, újságokat tartottak, színész-képeslapokat nyomtattak, melyeket dedikálva küldtek szét a rajongóknak. Mikor Pán Imrét munkaszolgálatra vitték, Hauswirth Magda egyedül vezette tovább az üzletet.


A világháború után Pán testvérével, Mezei Árpáddal és az orvos-professzor Gegesi Kiss Pállal megalapította az Európai Iskola művészkört, az Andrássy úti üzlet pedig Művészbolt néven metszetbolttá és kiállító-teremmé alakult át. Bár szombat esténként Amerikai úti házukban Bálint Endre, Anna Margit, Korniss Dezső, Lossonczy Tamás vendégeskedett, Hauswirth Magda a Pesti Izé és Fűrész című vicclapok karikatúristájaként dolgozott. Erről a férj művészbarátai annyira nem tudtak semmit, hogy mikor Hauswirth egy karikakúra-kiállításon összefutott Gyarmathy Tihamérral, a festő megkérdezte: „Magát az ilyesmi érdekli?” Erre Hauswirth rámutatott az egész falat betöltő munkáira. Az ő barátja Várnai György és Réber László volt, a gyógypedagógus Pető András, vagy Rátonyi Róbert, akinek könyveit is illusztrálta.
A Pesti Izé és a Fűrész a diktatúra áldozatává vált, Hauswirth Magdát az 50-es években az IBUSZ foglalkoztatta, plakátokat, propaganda-anyagokat, útikönyv-illusztrációkat készített. 1956 nyarán Gál György főszerkesztő felkereste, hogy hamarosan útjára indul egy rejtvényújság, számítana a karikatúrista közreműködésére. Hauswirth októberben elutazott Sárospatakra, hogy a szakszervezeti üdülőben felkészülhessen az új feladatra. Közben kitört a forradalom, az üdülőben a zongoraművész Bächer Mihállyal és Kadosa Pállal hallgatták a rádió adásait. A „nyaralás” egy kicsit elhúzódott, mert hetekig nem jutottak fel Pestre. (Pán Imre hamarosan Párizsba utazott és nem tért többet vissza.)A Füles végül 1957 februárjában elindult, Hauswirth Magda pedig 34 éven át rajzolt, főleg művész-portrékat, karikatúrákat a lap számára.
A magyar színházi élet legjava mellett rajzolta Hacsaturjánt, Joseph Kozmát. Életrajzában leírja, hogyan mesélt három gyerekéről Gilbert Becaud, amikor modellt ült neki. Richtert zongorázás közben rajzolta, Devecseri Gábort betegágyán, mellette ült barátja, Robert Graves, akiről több portrét is készített. Scheiber Hugóval, a család barátjával kölcsönösen többször lerajzolták egymást. Modellje volt az emigrációból hazatérő Lengyel Menyhért, a Hacsek és Sajó szerzője, Vadnai László és Páger Antal. Csortost és Kabost filmfelvétel közben rajzolta le, Gábor Miklóst és Tolnayt a Nem félünk a farkastól előadás szünetében. Akiket a lakásukon keresett fel, mindenkitől kapott legalább egy kávét. Kivéve Honthy Hannától. Latinovits-csal meggyűjt a baja. „Szép ember. Mondtam neki, azért nem sikerül, mert olyan szabályos. Csak kívülről, felelte. Belülről nem.”

Karinthy, ahogyan Kosztolányi szerkeszti

Tavaly év végén egy filatéliai (!) árverésen bukkant fel (pontosabban bújt meg) két Karinthy Frigyes kézirat, melyek túl azon, hogy az életmű kevésbé feltárt darabjai, utóbb kiderült, hogy Kosztolányi Dezső szerkesztői jegyzeteit is magukon őrzik.
Miután a Nyugattal 1912-ben szakított, Hatvany Lajos nem tett le arról, hogy ismét saját lapja legyen. 1917-ben megvásárolta a közel hét évtizedes működése után csaknem teljesen elszürkült Pesti Naplót, addigi szerkesztőségét a Nyugat szerzőivel cserélte le, illetve duzzasztotta fel. Elsősorban jótékony céllal maga mellé vette a folyton beteg és szegény Tóth Árpádot, de szerkesztőnek elsősorban az ekkor már „brand”-nek sem rossz Karinthyt és Kosztolányit tette. Szerződtette még többet között Kaffka Margitot, Szini Gyulát, a külsősök között Szép Ernő, Szomory Dezső, Babits Mihály, Bródy Sándor, sőt, Ady Endre neve is felbukkan, a konzervatív olvasók igényeit pedig Harsányi Zsolt, Szomaházy István, Tormay Cécile elégítette ki. Az akkori viszonyok között példátlan felszereltségű, színvonalas politikai, gazdasági, kritikai rovattal rendelkező napilapban ugyan megjelenhetett az irodalom, ám Hatvanyban bizonyára égett a vágy, hogy visszavágjon egykori lapjának, és egy ellen-Nyugatot indítson. (Miután túladott a Nyugat kiadó részvényein, ebben az időben a Pallasba is bevásárolta magát.) A Pesti Naplóban már 1917 végén beharangozta, 1918. január 10-én pedig meg is jelentette a csaknem könyv formátumú Esztendő című folyóiratot, melynek impresszumában három név állt: a főszerkesztő Hatvanyé és a két szerkesztőé, Kosztolányié és Karinthyé. A szerzők szintúgy a Pesti Napló kollégái közül kerültek ki.A most előkerült két kézirat az Esztendő folyóiratban, méghozzá egyazon számában (1918. április) jelent meg. Az egyik Karinthy új, még nem befejezett regényének első része, mely itt még az Utazás Capelláriába címet viselte, 1921-ben már Capillária címmel látott napvilágot könyv formájában. A regény tulajdonképpen egy Gulliver-parafrázis (akárcsak előző regénye, az Utazás Faremidóba), attól a Karinthytól, akinek nevéhez fűződik az első teljes magyar Gulliver-fordítás is. A Capilláriát tehát 1918 áprilisában kezdte közölni az Esztendő, egészen októberig – ekkor hunyt el spanyolnátha következtében Judit Etel, Karinthy első felesége, így az író egy darabig képtelen volt a regénnyel foglalkozni.
A kézirat első oldalán jól láthatók Kosztolányi zöld tintás megjegyzései, a cím, a bevezető és a szövegtörzs tördelésére vonatkozóan, valamint a címben és a bevezetőben is javít: „Capelláriában” helyett „Capellariában”-t ír. Az autográf utolsó, nyolcadik oldalán pedig a szerző végszavát („Folyt. köv”) módosítja ekképpen: „Folytatása következik”.
A másik írás is az Esztendő ugyanezen számában jelent meg, méghozzá a Napló rovatban: „Zarathustra is idei színházi szezonról”. Karinthy ezzel ugyancsak egy sorozatot akart útjára indítani, ám csak két rész lett belőle: ez, illetve a folyóirat következő számában publikált „Zarathustra a magyar futurista irodalomról”. Nietzsche Zarathustrájának patetikus modorában született írások valójában jegyzetek, az előbbi a pesti színházról, az egy hónappal később közölt pedig az avantgárd irodalomról, Karinthy sziporkázó humorával. („Ha költészetről esik vala szó, azt szokták vala mondani: Babits az egy hideg formaember, versötvös, Babitsnak nincs szíve, ellenben az a jelenet a Farsangban, amikor a férfi azt mondja: a szádat, a szádat akarom, a forró, piros szádat, és az a jelenet, mikor a Táncosnő azt mondja a hogyhíjjáknak, tépd, tépd a testem, és mikor a nagyherceg azt mondja Annának, magát akarom, száját, a forró, piros fogát akarom; – az költői, mert az életdolog, vérzés, szívdolog, barátom.)
Ezen a kéziraton is megtalálhatók Kosztolányi szerkesztői megjegyzései, például a rovatcím (Napló) és a lap szélén a szerző neve, ami egyébként lemaradt az írás végéről.
Az Esztendő utolsó száma 1919 februárjában jelent meg.