Minden idők legnagyobb forgalmú kortárs árveréseit tartották Milánóban, Párizsban, New Yorkban és Londonban az elmúlt hónapokban. Úgy tűnik, hogy a nemzetközi kortárs művészet egyre kevésbé a múzeumokról, sokkal inkább a vásárokról és az aukciós házak közreműködéséről szól, és lassan nincs ez másképp Magyarországon sem.
Látható, hogy a mai piaci viszonyok, festményárak mellett az állami fenntartású, saját működésük anyagi, szakmai és etikai kérdéseivel elfoglalt intézmények egyre kevésbé képesek lépést tartani a rugalmas, dinamikus, nagyobb összegeket könnyebben megmozgató magántőkével. Míg a múzeum önnön identitásának, céljainak meghatározását fenntartójától várja vagy kénytelen várni, addig egy kreatív csapat pillanatok alatt megteszi ugyanezt egy műkereskedés vagy egy befektető esetében, nem beszélve a szakmai munkáról, a kiállítások rendezéséről és a gyűjtemény gyarapításáról, melynek tervezetét egy magánvállalkozás a trendeknek megfelelően képes akár hétről hétre átalakítani.
Nem magyar sajátosság, hogy az állami múzeumok tőkehiányban szenvednek, egyre kevesebbet tudnak fenntartóik segítségével vásárolni. Ezt a hiányt csak egy, magánszemélyekből és vállalkozásokból álló támogatói kör tudja pótolni. Csakhogy miért tegye, hiszen – és itt térünk a magyarországi viszonyokra – a magán- és a céggyűjtemények építésének kezdeti, lelkes és lendületes időszakában járunk. A cégek egy-két év alatt hatalmas, megfelelően kiválasztott kurátorok segítségével pedig múzeumi kvalitású kollekciót képesek összeállítani, és valljuk be, élőbbé is tenni azt, hiszen a cég pr és marketing tevékenységében folyamatosan megjelenik a kollekció mint presztízsnövelő kellék, a vállalat erejét és igényességét, nem utolsósorban mecénási törekvéseit szimbolizáló eszköz. A művész pedig – noha halhatatlansága a hagyományok szerint a múzeumba került darabokkal biztosított – jól felfogott érdekében mégis a vállalati és aktív magángyűjteményekbe igyekszik bekerülni, mert művét biztosan és időben kifizetik, és nem fekszik el sorsára hagyva egy raktárban.
Ma a kortárs művészet privatizált, és ez nem csak itthon van így. Sőt, máshol sokkal inkább a magántőke és az általa mozgatott, fizetett, foglalkoztatott kurátorok építenek gyűjteményeket, rendeznek kiállításokat, állítják fel az intézményi és művészi hierarchiát. A kurátor, ha nem a magántőke szolgálatában áll, akkor a magántőke figyelmét próbálja felkelteni művészek iránt, természetesen magántőke által szponzorált kiállításokkal és katalógusokkal, vagy igyekszik művészeket bejuttatni a legfontosabb vásárokra, ahol a művészet számokban fejezhető ki, a kiállítók kínálatát pedig a művészi színvonal helyett egyre inkább a piacképesség mércéje szerint mérik. (A mai The Art Newspaper szerint szó van arról, hogy 2009-től a Velencei Biennále vásárként is működhessen. Úgy tűnik, hogy a műkereskedők lobbija erősebb, mint a nonprofit szféráé, és azt is mondják sokan: miért is ne, minden gyűjtő és kereskedő jelen van, amúgy is köttetnek üzletek a Biennálén.)
Egy gyűjteményt építő vállalkozás kurátora összehasonlíthatatlanul nagyobb összeg felett rendelkezik, mint egy múzeum, ennek megfelelően hatóköre és a művészeti szcéna hierarchiájának befolyásolására is képes pozíciója sokkalta nagyobb, mint a költségvetés áldozataként működni kénytelen múzeumok munkatársai. Melyik rendelkezik hát nagyobb hatalommal: a vállalkozás vagy a múzeum? És mivel a múzeum marketing-tevékenysége programjainak hirdetésében merül ki, gyakorlatilag nem tesz semmit a tulajdonában álló vagy az általa kiállított művészek rangjának emeléséért. Nem úgy, mint a vállalkozás, melynek érdeke a gyűjtemény mint befektetés nyereségessé tétele, vagyis a gyűjtőkörébe eső művészek piaci értékének növelése.
Hozzá kell tenni, hogy Magyarországon egyelőre nincs szó akkora összegekről, melyek – elvileg – lehetetlenné tennék az állami fenntartású intézmények vezető szerepét vagy legalábbis részvételét a gyűjtemények építésében. Persze tudjuk, hogy vásárlásra gyakorlatilag egy fillér sem jut, ám sokkal inkább valamifajta lassú, lomha, körülményes és óvatos magatartásról van itt szó, szemben a dinamikus, merész, kockáztatásra kész, a szükséges összeget más forrásból bármikor előteremtő műkereskedésekkel, intézményi befektetőkkel. Bátorságukat talán táplálja, hogy a feleslegtől bármikor meg tudnak szabadulni, a vállalati gyűjtemény nem rögzült, hanem mozgatható, módosítható. Az utolsó pillanatait éljük azoknak az időknek, amikor még lehetséges magántőke által nem uralt, nem befolyásolt, tehát nem drágított műveket vásárolni. De már csak hónapokról lehet szó.
Először nézzük meg, kiket, mely szereplőket értünk új hatalomnak, milyen megjelenési formái lehetségesek a magántőkének a kortárs művészetben. Beszélhetünk műkereskedőkről és műkereskedelmen kívüli cégekről. Mindkét csoportot tovább oszthatjuk, az előbbit aukciós házakra és galériákra, az utóbbit befektetési vagy imázsépítési céllal vásárló vállalkozásokra.
Kezdjük ezekkel. A nemzetközi cégek csak részleges autonómiával rendelkeznek, mert a gyűjtemény koncepcióját és a ráfordítható összeget máshol határozzák meg. A magyar vállalatok viszont – kis piac, kis szakma – hamar kötődni kezdenek valamely galériához, kurátorhoz, művészettörténészhez, szakértőhöz – mindegy hogy hívjuk, mert a szerepek ezen a szűk mezőn megsokszorozódnak, és valaki lehet galériás, kurátor, kritikus és befektetési tanácsadó egy személyben, remélhetőleg mindig megtalálja az adott pozícióhoz rendelt megfelelő szerepet. Kérdés, hogy milyen eredmény születik abból, ha a kurátor maga is érdekelt anyagilag a kialkudott ár megállapításában. A gazdasági vezető tehát ne csak elszánt legyen a gyűjtemény építésében, hanem kellőképpen óvatos is, bár a legrosszabb, ami történhet, hogy néhány év múlva a kurátorral együtt a gyűjteményt is lecseréli.
És most térjünk át a műkereskedelemre. Galériások és árverezők közötti konfliktus, érdekellentét létezik itthon és külföldön, csak éppen mást jelent. A Christie’s és a Sotheby’s kortárs galériákat vásárol fel, hogy részt vehessen az aukciós házak kizárásával zajló vásárokon, illetve ily módon saját művészekre tegyen szert, akiket azután az aukciós piacon nagyobb nyilvánosság előtt, a meghatározott becsértékkel befolyásolt áron értékesíthet. Nagy a pánik a galériások között, mert monopolizálódni látják a műtárgypiacot, főleg azt az eddig viszonylag független szegmensét, mely a kortárs művészet volt.
És nagy a pánik idehaza, mert az aukciós házak a kortárs piac felé menekülnek a klasszikus és modern kínálat elapadása elől. Emellett látják, hogy a nemzetközi műtárgypiac a kortárs felé tolódik, hogy az 1945 utáni képzőművészet éppen annyit érhet, mint az impresszionista és az avantgárd, művészi és anyagi szempontból egyaránt. Az intézményi befektetők is leszoktak már a garantáltan értékes és drága klasszikusokról: igyekeznek megszabadulni a kilencvenes évek közepén vásárolt nagybányai képektől, hogy helyükön az új székházban kortársak hirdessék a cég imázsának megfelelő korszerűséget és a progressziót.
Nem véletlen tehát, hogy a két legnagyobb festményaukciós ház idei programja kortárs művészeti kiállításokkal, árverési kínálata pedig kortárs művekkel gyarapodott. Virág Judit egyenesen új galéria nyitásának aposztrofálta műkereskedése ezirányú törekvéseit, és a művészekkel folyamatosan zajló egyeztetések, melyek kizárólagos szerződések megkötésére irányulnak, arra engednek következtetni, hogy hosszú távon gondolkodnak az élő művészet kereskedelmében. Művészek felépítésébe kívánnak befektetni, ebből pedig előbb-utóbb hasznok remélnek. Ismerve a klasszikusok piacán végzett tehetséges (más szemszögből agresszív, mindenesetre hatékony) marketingmunkájukat, bízvást gondolhatjuk, hogy az elkövetkező években befolyásolni fogják a kortárs művészeti diskurzust, hiszen a szerződtetett művészek felül lesznek reprezentálva a médiában, a piacon és az épülő kortárs művészeti gyűjteményekben.
A hazai galériások pánikja kevésbé arról szól, hogy az aukciós árakkal manipulálható a mára kialakult értékrend, sokkal inkább arról, hogy a manufakturális eszközökkel szépen lassan felépített művész nem tud majd ellenállni a nagytőke hívó szavának, és pazar katalógusok, nagyszabású tárlatok álmával leszerződik majd az aukciós házhoz.
A Kieselbach Galéria eddig csak óvatos lépéseket tett a kortárs piac felé, ennek első mozzanataként kortárs fotóárverést rendezett, a nyilvánosságra hozott adatok szerint rendkívül sikeresen. A kitűzött cél, a piacépítés tehát megkezdődött, a közvélemény bizonyára már egyetlen, hatékonyan népszerűsített rendezvény hatására a Kieselbach Galériát tekinti a kortárs fotó releváns műkereskedőjének, sőt, szakértőjének.
Magyarországon is jogos lehet az a nemzetközi műkereskedelemben létező aggodalom, hogy az aukciós házak, melyek eddig csak a másodlagos piacon voltak érdekeltek (tehát gyűjtőktől jutottak csak műtárgyakhoz), az elsődleges piacra belépve az előbbit is fel fogják használni az árképzésre. Nevezetesen, elképzelhető, hogy az árverésre gyűjtő által beadott festmény, amennyiben az aukciós ház csapatába igazolt művésztől származik, nem reális, az adott napi vásárlói hajlandóságnak megfelelő piaci áron kel el, hanem a ház jól felfogott érdekének megfelelően többért (például rábeszélésre), vagy a limitár védelmében visszatartják, nehogy rontsa a felépített üzletet.
Egy kicsiben tehát Magyarországon is látható az a törekvés, amit a közelmúltban a Christie’s elnöke megfogalmazott: a kortárs műtárgypiac totális uralma, melynek kirakatában a gyűjtő teljes körű kiszolgálása, valójában azonban az elsődleges és másodlagos piac együttes működtetése áll. Sem a hazai, sem a nemzetközi aukciós házaknak nem áll szándékukban a művészeti élet hierarchiáját befolyásolni, kizárólag piaci alapon gondolkodnak: művészeket felépíteni és azután drágán eladni. Az más kérdés, hogy ma már, hála az egyre erőtlenebb múzeumoknak, éppen ez az, ami hosszú időre meghatározza, nemcsak az egyes művészek piaci értékét, hanem a művészeti hierarchiában elfoglalt helyét is.
(Elhangzott az AICA konferenciáján, 2007. május 25., Műcsarnok)
Kevesen tudják, hiszen –főleg idehaza – nem tartozik a legpopulárisabb műfajok közé, a zenei autográf a kéziratpiac legdrágább szegmense, egy neves zeneszerző saját kezű kottája, valamely művének munkapéldánya drágább minden kéziratos versnél, legyen bárki is a szerzője.
zsikusok”, hanem a tehetős gyűjtők jöhetnek szóba, akik e műfajban nem a zene iránti szenvedélyt, hanem általában a minőségi műtárgy megszerzésének lehetőségét és egyfajta tezaurálási módot látnak. Ugyanakkor az aprógyűjtők is találhatnak pénztárcájuknak megfelelő tárgyakat: plakátokat, meghívókat, belépőjegyeket, vizitkártyákat. (A dedikált fotó már az értékesebb kategóriába tartozik.) Bizonyos, hogy az általános műveltségnél alaposabb tudást igényel.
