Juhász Gyula: Bartók Bélának

Juhász Gyula (1883-1937) egy 1921 novemberében tartott szegedi zongoraest után írta meg versét Bartók Bélának címmel, a költő és a zeneszerző kapcsolata azonban jóval korábbi, hiszen 1906-ben ismerkedtek meg Bartók egyik első népdalgyűjtő körútján. Ez a költemény az első a Bartók-versek sorában.
Bartók Béla (1881-1945) számos alkalommal kereste fel Szegedet, a szülőfalujához, Nagyszentmiklóshoz legközelebb eső nagyvárost. 1906-ban Balázs Béláék vendégeként lakott Szegeden (Dugonics tér 2.), innen indult a környék falvaiba (Horgos, Apátfalva, Szentes, Csongrád) népdalgyűjtő körútjára, és ekkor ismerkedett meg a Máramarosszigeten tanárkodó Juhász Gyulával. (Bartóknak Balázs Bélával készült táncjátékát, A fából faragott királyfit 1917-ben mutatja be a budapesti Operaház.)
1910 és 1939 között tizenegy alkalommal lépett fel a város koncerttermeiben. Először 1910. november 10-én a Tisza Szálló hangversenytermében Waldbauer Imrével és Kerpely Jenővel játszik Chopint és Brahmsot, saját művei közül az Este a székelyeknél és a Két román tánc hangzik el. 1918 decemberében a Ma folyóirat estjén közreműködött a Korzó mozi színpadán, 1921. november 26-án pedig a Tisza Szállóban került sor első önálló zongoraestjére, melynek hatására Juhász Gyula megírta Bartók Bélának című költeményét – az első, Bartókhoz, Bartókról írott verset. Ezen az estén K. Thuray Emma énekművésznő közreműködésével a Székely népdalokat játssza el. Az 1925. április 2-án rendezett koncertjén József Attila is a nézőtéren ült. A zeneszerző utoljára 1939. október 27-én koncertezett Szegeden, ugyancsak a Tisza Szállóban Zathureczky Edével tartott emlékezetes szonátaestet.
Juhász Gyula Szegeden született, iskoláit itt, majd Vácott és Budapesten végezte. 1906-ban kapott tanári képesítést, és állást a máramarosszigeti piarista gimnáziumban, melyet a következő évben elhagyott. Később tanított Léván, Nagyváradon és Makón, élete utolsó két évtizedében már Szegeden élt.
Máig több költőnk is írt verset Bartókról (többek között Nagy László, Szilágyi Domokos, Vészi Endre), a legismertebb Illyés Gyula 1955-ben a zeneszerző halálának tizedik évfordulójára írott költeménye Bartók címmel.

József Attila titokzatos barátja

Ha számba vesszük József Attila barátait, akkor Hatvany Bertalantól Fejtő Ferencen, Németh Andoron át Ignotus Pálig többeket felsorolhatnánk, ám kevesen említenék Barta István banktisztviselőt, akinek mély katolicizmusa 1935 körül bizonyíthatóan hatással volt a „proletárköltőre”.
Barátságuk emléke több vers (például az Egy ifjú párra és a Harag), egy nevezetes fotósorozat, mely Barta és felesége lakásán készült 1935. szeptember 21-én, s a fiatal házasokon és a költőn kívül még Szántó Juditot örökíti meg. Ugyancsak barátságukról tanúskodik a Medvetánc kötet 4. sorszámú példánya, két beleírt és egy beleragasztott József Attila verskézirattal, mely több más, Barta vonatkozású dokumentummal a közelmúltban került Münchenből Magyarországra, éppen hatvan évvel azután, hogy Barta magával vitte az emigrációba.
Barta István 1900-ban Nagyváradon született, zsidó családban. Kereskedelmi tanulmányokat folytatott, majd a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank nagyváradi fiókjában dolgozott 1925-ig. Ekkor a bank budapesti központjába helyzeték, vezető beosztásba került. 1934-ben megnősült, és ekkoriban ismerte meg József Attilát, akivel barátsága 1935 körül szilárdult meg – a költő verseiben is tetten érhető a mélyen hívő katolikus Barta hatása, akivel vallásfilozófiai vitákat folytattak. (Érdemes megemlíteni Lengyel András vonatkozó tanulmányait.) Ebben az időben József Attilát egymást kizáró tanok foglalkoztatták, mint a katolicizmus és a pszichoanalízis, melyek a költő ekkor írt verseit vizsgálva főleg a bűn értelmezésében mondtak egymásnak ellent. Az egyik hatás Gyömrői Edit felől érkezett, a másik a pszichoanalízist egyértelműen elutasító Bartától. A bankár később úgy emlékezett, hogy a költővel való kapcsolata baráti volt, és József Attilától egyáltalán nem állt távol az ő világnézete. Nem zárható ki, hogy Barta pénzzel is támogatta az anyagi gondokkal folyamatosan küzdő költőt, de hiba lenne feltételezni, hogy ez adta volna barátságuk alapját.


A Medvetánc című kötet 4. számú példányát így dedikálta József Attila: „Barta Pistának, mind régebbi és mind melegebb barátsággal és szeretettel Bp. 1935. J. Attila.”. A költő által beírt egyik vers az 1925-ös keltezésű „Ajtót nyitok…”, a másik az 1935-ös „Mint a gyermek…”. A Haszon című versben pedig az „Attila” szót áthúzta és kijavította „Öregem”-re. Emellett Barta az általa még Magyarországon félbőrbe köttetett könyvbe beragasztott egy, a költőtől korábban kapott autográfot, a Számvetés című vers rózsaszínű (!) papírra fekete tintával készült kéziratát, melyet így írt alá: „Bp. 1933 nov. 11. 8-kor a Bucsinszkyban”.
Barta későbbi sorsáról Denis Silagi (Szilágyi Géza költő fia) történész, az Amerika Hangja müncheni szerkesztőségének vezetője visszaemlékezéséből tudhatunk. 1944-ben behívták munkaszolgálatra, onnan megszökött, a jezsuiták bújtatták. A háború után csak néhány hétig dolgozhatott, az utcáról vitte el egy orosz járőr „málenkij robotra”. Miután az archangelszki táborban kiütéses tífuszt kapott, hazatérhetett. 1947-től az ipari minisztériumban dolgozott, ebben az évben elvált feleségétől. Rá egy évre mégis együtt hagyták el az országot: az asszony Izraelben, Barta Münchenben telepedett le. Különféle katolikus szervezetek segítségére szorult, közben 1952 és 1958 között az Amerika Hangja szerkesztősége alkalmazta. Ezt követően egy textilüzem könyvelését vezette, 1967-ben bekövetkezett haláláig. Utód híján hagyatékát ügyvédjére, Edith Endrös-Baumra bízta, aki évtizedekig gondozta Barta örökségét, a Magyarországról kimentett kevés emléke között az íróasztalán élete végéig őrzött mosolygós József Attila fényképet és a Medvetánc nevezetes példányát.
Barta egyéb irodalmi kapcsolatai további kutatásokra érdemesek, annyit bizonyosan tudni, hogy baráti köréhez tartozott Nagy Lajos, Zsolt Béla és kapcsolatban állt a Kner-családdal. A hagyatékban fennmaradt két levél Kner Imrétől, és Bartának egy feljegyzése, mely egy, a Knernél kiadásra szánt, de el nem készült József Attila kötet terveit tartalmazza, vélhetően 1934-ből.

Radnóti és a szigorú szerkesztők

Ismeretlen Radnóti-kézirat került elő a közelmúltban: a költő egyik legismertebb verse, A „Meredek út” egyik példányára itt még más címmel és az apró, de emlékezetes irodalmi vitát kiváltó, a kinyomtatott változatban már nem szereplő szóval olvasható.
„Éjjel. Vas Pista mutatja a Szabadságban a Ny[ugat]. szeptemberi számát. A «Meredek út« egyik példányára c. versem van benne. – tönkretéve! Az utolsó sor: Mert maga még sosem ölt – helyett: mert maga sosem ölt. Rettenetes ez, nem érdemes verset kiadni.” – írja naplójában Radnóti Miklós, 1939. augusztus 31-én. A vers utolsó sorából a „még” szót Gellért Oszkár húzta ki, Babits Mihállyal egyetértésben, de a szerző tudta nélkül, mert – ahogy Gellértet idézi a napló, „súlyosabban esik és a még különben is zavart. Ma még nem, de esetleg holnap igen?” Radnóti napokkal később még mindig azon kesereg, hogy „tönkre van téve a daktilusz”, holott a társaságában ülő irodalmárok mindegyike, Vas, Bálint György, Cs. Szabó László és Halász Gábor egyetért a szerkesztők döntésével. Nekik több bajuk van a harmadik versszak utolsó sorában leírt „szöszöskével” („és a pipacs szöszöske szára zöld”), a negédes, gyermeteg jelző az, amit kortárs kritikusai és az utókor irodalmárai Radnóti gyengéjének tartanak. Cs. Szabó a napló szerint idegennek érezte a kifejezést, és Vasnak már Radnóti halála után, 1946-48 körül írt, de csak a közelmúltban (Holmi, 2009/6.) publikált esszéjében is a „szöszöskét” hozta példának a „pepecselő jelzőkre”, melyek „gyakran a legkomolyabb szakaszok hatását semmivé teszik”.

A vers 1939. június 1-jén született, a Nyugat szeptemberben közli, kötetben pedig csak a posztumusz Tajtékos égben jelent meg 1946-ban, azonban minden almalommal az ismert címmel és nem azzal, amit a jelen kézirat tartalmaz („Ajánlás. Egy kiadói elszámolásra”) Az említett kiadó bizonyára a Cserpéfalvi, mely a Magyar Bibliophil Társaság díjat is kiérdemlő Meredek út kiadója, egyben ezekben a nehéz hónapokban a költő egyik legfontosabb munkaadója. (A kötetet nyomdai munkálatait a Kner nyomdában végezték, a tipográfia a cégvezető és felejthetetlen könyvművész, Kner Imre tanítványa és unokaöccse, Haiman György munkája. A Radnótit és egyetemi társait tagjainak tudó Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma vezéregyénisége Buday György grafikus volt, Knerék állandó munkatársa.) Cserépfalvi Imre visszaemlékezéseiben külön fejezetet szentel Radnótinak, aki már a harmincas évek elejétől állandó látogatója volt a kiadó Váci utcai üzletének. Az évtized közepétől részt vett a kiadó munkájában, egy ifjúsági sorozat szerkesztőjeként, fordítóként, és József Attila költői hagyatéka feldolgozójaként. A József Attila-életműsorozat első darabját, Galamb Ödön Makói évek című memoárját lektorálta, a kötet második fele pedig a költő hátrahagyott verseiből közöl válogatást, Radnóti szerkesztésében. Utoljára 1943 karácsonyán találkoztak, Cserépfalviék Kati lánya József Attila verseket szavalt a Radnóti házaspárnak.
A „kiadó elszámolást” jelképes eljárásnak, gesztusnak tekinthetjük Radnóti részéről, hiszen neki nem a baloldali írókat a végsőkig támogató Cserépfalvival, hanem a kíméletlenül szűkülő lehetőségekkel volt problémája – csak heteket, néhány hónapot tölthetett otthon két munkaszolgálat között, önálló kötetre már nem volt lehetősége, a költőknek sokáig munkát adó rádióból a numerus clausus több írótársával együtt kiszorította. A vers jól jellemzi az üldöztetését halála pillanatáig költőként és nem zsidóként elszenvedő Radnótit. Érdemes megint Vas Istvánt idézni: „Radnóti ezt a megoldást választotta, olyan kitartással, mely tán kényelmességből fakadt is, hősiességbe torkollt”.

Keressük József Attilát!

„…a kiállításon szerepel fényképem, majd küldök belőle” – írja József Attila nővérének, Jolánnak André Kertész első párizsi kiállítása megnyitóját követően. A kutatók azóta is hasztalanul keresik Kertész József Attila-portréját.
Márpedig az ifjú, éppen Párizsban tanuló költő biztos lehetett abban, hogy egy róla készült képet kiállított a galéria, hiszen a levelet a megnyitót követően, még éjszaka megírta Jolánnak. Ennél nagyobb bizonyosság nem szükséges, ám a képből – ígérete ellenére – nem küldött Pestre, és a Kertész-hagyatékban sem maradt fenn belőle, egyetlen Kertész-album sem közöl ilyet.
Az igazsághoz, ha csak egy kis lépéssel is, de közelebb kerülhetünk, hiszen egy tengerentúli galéria megpróbálta rekonstruálni a világhírű fotóművész első, pályáján mérföldkőnek számító kiállítását. Az összes kiállított képet így sem sikerült azonosítani, a remény azonban megvan, hogy megleljük a József Attila ikonográfia keresett darabját.

A költő az 1926/27-es tanévet a Sorbonne hallgatójaként a francia fővárosban töltötte, kapcsolatba került a párizsi magyar művészkolónia tagjaival éppúgy, mint az avantgárd irodalom helyi köreivel. Már franciául is ír, 1927 elején versei jelennek meg a L’Esprit Nouveau című avantgárd folyóiratban, melynek szerkesztője, Michel Seuphor az egyik szervezője a Kertész kiállításához kapcsolódó összművészeti estnek. A tárlat helyszíne az Au Sacre du Printemps nevű kicsi galéria, a fotók mellett Ida Thal (Thalhammer Ida) konstruktivista művész festményei is helyet kaptak. A művészkörök közötti kapcsolatot jól érzékelteti, hogy Kertész jelen, első párizsi kiállítása adja az alkalmat a folyóirat első estjének, ahol francia, német és magyar költők művei hangoznak el, a galéria tulajdonosa, az egykori előadóművész, Jan Slivinsky pedig zongorán játszik. A „soirée”-hoz kinyomtatott egyoldalas meghívó tanúsága szerint Villon, Tzara, Goethe, Arp, Kassák verseit a folyóirat szerkesztője mellett a Kertész képeihez verset író Paul Dermée, valamint József Attila és a később neves színháztörténésszé, rendezővé vált Hont Ferenc szavalta el.
Az 1927. március 12-én este 9-kor megrendezett est sikerrel zárult József Attila számára, ahogyan erről örömmel beszámol Jolánnak írt levelében, ahol a kiállított fotójáról is említést tesz. A fotográfiák némelyike (például a Chez Mondrian című, a festő műtermének csigalépcsőjével) világhírűvé vált, másokat (így Károlyi Mihály portréját) a szakirodalom jegyzi. Azonban tíznél is több képről nem tudunk semmit, hétről is csak homályos enteriőr-fotó maradt fenn. Néhány éve amerikai fotótörténészek rekonstruálták a kiállítást, többek között a galériában készült felvételek segítségével, ám a három fal közül csak kettőről maradt fenn fénykép – ezek egyikén is láthatunk néhány homályos, beazonosítatlan portrét.
Mit tudunk, hogy nézett ki József Attila 1926-27 fordulóján? Az egyetemi indexképén egészen rövid a haja – ez 1926. november 12-e előtt készült (J. A. összes fényképe 21.). Viszont a kiállítás heteiben festette Korda Vince a költő portréját (erről is ír a levélben Jolánnak), ezen már hosszú, göndörödő – és egyik képen sincs bajusza. Vajon egyike lenne az enteriőr-kép ismeretlen portréinak (betűkkel jelezve), vagy a rejtélyes, harmadik falon lógott a költő keresett arcképe?