Lesznai Anna és a könyvművészet

A magyar modernizmus tele van színes, sokoldalú, több műfajban egyenértékű életművet létrehozó egyéniségekkel. Ilyen többek között Kassák Lajos, Moholy-Nagy László, Kozma Lajos vagy éppen Lesznai Anna, aki éppúgy volt író, költő, mint grafikus, iparművész és könyvművész, a magyar népi ihletésű szecesszió talán legnagyobb hatású és máig legnépszerűbb alkotója.
Azt sem könnyű eldönteni, hogy irodalmárként vagy képzőművészként indult, hiszen nagyjából egy időben, a múlt század első évtizedének végén jelent meg első verseskötete (Hazajáró versek) és lépett festőként a közönség elé, leghatásosabban a Nyolcak művészcsoport „kültagjaként”. Ahogy ma mondanánk, Lesznai Annát kapcsolati hálója is predesztinálta a közéleti szerepre: unokatestvére volt a Nyugat-alapító Hatvany Lajos (barátság Adyval), valamint a neves festő és műgyűjtő Hatvany Ferenc (barátság Czóbellel, kapocs a Nyolcakhoz), második férje volt Jászi Oszkár (kötődés a Huszadik Század folyóirat progresszív szellemi köréhez, így Lukácshoz és Balázs Bélához). Először 1919-ben volt kénytelen emigrálni, mint a fent említett körök nagy része, csak 1930-ban tér vissza, azután az évtized végén ismét, immár véglegesen elhagyja az országot. Rövid időre, a 60-as évek közepén jár ismét Magyarországon, ekkor jelenik meg Kezdetben volt a kert című kétkötetes önéletrajzi regénye, mely a kor más szépirodalmi kiadványaitól eltérően legalább annyira ritka kincs az antikváriumok polcain, mint „Máli” más, bibliofíl jellegű első kiadása a század elejéről.
Lesznai Anna irodalmi és képzőművészeti kreativitása elsősorban könyvművészetében kapcsolódott össze. A század eleji magyar könyvművészet előmozdításához elsősorban olyan műhelyek kellettek, mint a Kner-, a Tevan-, az Amicus- és a Nyugat könyvkiadó, ahol a forma fontossága nem szorult a tartalom mögé, neves alkotók adták nevüket a képző- és iparművészet határán, pontosabban perifériáján mozgó műfajnak. A Nyugat-könyvek címlapja a legtöbbször Falus Elek tervei alapján készült, a Kner kiadványainak arculatát főként Kozma Lajos határozta meg, az Amicus bibliofíl kiadót Reiter László grafikus alapította, itt elsősorban az ő munkáival találkozhatunk. Lesznai Anna több kiadónak is dolgozott, de nem elsősorban a kiadóhoz, hanem a szerzőhöz való kötődése hozta a megrendelést. Az természetes, hogy saját köteteinek többségét maga illusztrálta (kivétel a Bécsben 1922-ben kiadott Eltéved litániák című kötetének futurista címlapja, amely harmadik férje, Gergely Tibor munkája), a borító terve is a saját munkája, mesekönyvei esetében a belső illusztrációkat is maga készítette. Nem titkolta, hogy a mesék világa vezette el őt a művészetekhez, és valóban itt érte el a legnagyobb sikereit is. A kis pillangó utazása Lesznán és a szomszédos Tündérországban, illetve a Mese a bútorokról és a kisfiúról a műfaj legvarázslatosabb darabjai közül valók, neves irodalmárok adóztak tisztelettel irántuk. Illusztrációinak jellegzetessége az erőteljes, bátor színhasználat, a népies ornamentika, a virágmotívumok használata, a rajzok hímzés-jellegű látványvilága és az utolérhetetlen báj, ami korabeli kritikusait (például Adyt) is magával ragadta. Az életében megjelent kevés mesén kívül a hagyatékban kéziratban maradt darabokból közöl néhányat a Petőfi Irodalmi Múzeum néhány éve megjelent Idődíszítés című albuma.
Saját könyvei mellett Ady Endre két kötete is Lesznai címlapjával jelent meg (A magunk szerelme 1913-ban és a Ki látott engem? 1914-ben), de barátságuk legszentebb darabja az a hasonló látványt nyújtó díszpárna, amelyet Ady számára hímzett. Kissé elüt a többi borítótól visszafogott színvilágával Balázs Béla Kner-kiadású Misztériumok című kötetének fekete-vörös címlapja. A három egyfelvonásos első darabját, A kékszakállú herceg várát Bartóknak és Kodálynak, A szent szűz vérét feleségének, Hajós Editnek és Lukács Györgynek, A tündért pedig ki másnak, mint Lesznai Annának ajánlotta a szerző.

Kaffka Margit és a görögdinnyelé

„Úgy-e rosz a tintám? Víz hián egy görögdinnye levével higítottam fel, - és a legyek majd megesznek miatta.” – írja az esküvőjére készülő Kaffka Margit 1904-ben kelt levelében, még miskolci tanárnőként, kezdő költőként.
Kaffka Margit (1880-1918) tanítóképzőt végzett és egy évet Miskolcon tanított, majd Budapesten tanult tovább, 1902-ben tanári diplomájával visszatért Miskolcra. Első versei 1903-ban jelentek meg, leginkább Kiss József volt rá hatással, akinek A Hét című folyóiratában is publikált. 1905-ben hozzáment Fröchlich Brúnó erdőmérnökhöz, akivel 1907-ben költöztek Pestre. Hamar elváltak, és 1910-ben Balázs Béla öccsével, Bauer Ervin orvossal házasodott össze. 1912-ben megjelent a Színek és évek, 1914 után csak az írásból élt, 1918-ban spanyolnáthában halt meg egyetlen fiával együtt.
A levél írásának évében készül el a Levelek a zárdából című naplóregénye, előtte csak versekkel jelentkezett, leginkább A Hét hasábjain, de közölte a Jövendő is. A Nyugat első nemzedékéhez tartozott, itt már inkább Ady hatása alatt dolgozik.
A levél címzettje, a „Mester” Kiss József (1843-1921), 1890-től szerkeszti A Hét című folyóiratot, mely a modern irodalmi törekvések egyetlen színtere a Nyugat indulásáig.
Kedves Mester!
Ne legyen már olyan kegyetlen, hogy még a lapját se’ küldeti el nekem. Igaz, hogy lusta voltam sokáig! – De talán most már majd dolgozom. Itt küldök egy merész plágiumot, - a – bibliából. Julius óta nem láttam a „Hét” egy számát sem. Én is fürdőztem, faluztam és igazgattam a rongyos torkomat. Januárban esküszöm, és annyi portörlőt kell beszegni. Hogy van, kedves mester? – Csak akkor írjon, ha piczit se’ lesz fáradt a betűvetéshez. Úgy-e rosz a tintám? Víz hián egy görögdinnye levével higítottam fel, - és a legyek majd megesznek miatta. Isten áldjon minket, - nagyon sok üdvözlettel,
Hálás barátnője
Kaffka Margit
Miskolc, 1904. szept. 7.

Szomory transzban

Szomory Dezső a Margitszigeti Gyógyfürdő és Szálloda (melynek gyakran lakója volt) levélpapírján Miklós Andortól, Az Est-lapok kiadójának vezetőjétől kér sűrűn elnézést, bocsánatért esedezve, amennyiszer csak lehetséges egyetlen teleírt oldalon.
A levélen nem szerepel dátum, de feltehetően 1927 és 1930 között íródott: 1927-től volt baráti kapcsolatban Mikes Lajossal, a szerkesztő 1930-ban hunyt el.

Vasárnap
Kedves Andor, az csak valami félreértésen alapulhat ha haragot érez irántam, amint azt Mikes mondja nekem. Én olyan transzban vagyok ezekben az utolsó napokba, olyan remegésben, olyan féltő kétségbeesésben, hogy azt hiszem, már félig bolond vagyok és egészen beszámíthatatlan, -
Magának meg kell ezt bocsátani, Magának nem szabad haragudni rám, épen Magának nem, akinek, tudom jól, mennyit köszönhetek,- mindent köszönhetek! Nagyon kérem ebben a tragikus percben, mikor feljajdulok minden szamárságra, nagyon kérem, ne forduljon el tőlem, nem is fordulhat el, ezt biztosan érzi is a szívében, hogy nem fordulhat el tőlem! Felejtse el, ha egy ideges percet okozhattam Magának és bocsássa meg, és ha várja még tőlem és a munkámtól érdeklődését és jöjjön be kedden a színházba, ahogy ezt ígérte, ne tegye meg azt velem, hogy nem jön be, ezt nem szabad, Emil be fog szólani magáért az Esthez, ne hagyjon el engem
Egész szívből hálásan Szomory Dezső

Szomory Dezső (1869-1944) drámaíró. Zenei tanulmányai után hírlapíró, tizenöt éven keresztül Párizsban és Londonban élt. 1906-ban tért vissza Budapestre, a Nyugat első nemzedékéhez tartozott, legnagyobb sikereit színdarabjaival érte el. A nehezebb időkben Mikes Lajos, Az Est irodalmi rovatának vezetője felkéri tárcák, kritikák írására.

Andor: Miklós Andor (1880-1933), a Pesti Napló gazdasági rovatának vezetője, majd 1910-ben létrehozta az Est-lapok sajtóvállalatot (Magyarország, Pesti Napló, Az Est).

Mikes: Mikes Lajos (1872-1930) szerkesztő, újságíró, műfordító, az Est-lapok irodalmi rovatvezetője, az Athenaeum kiadó lektora.

Emil: Szomory Emil (1874-1944), Sz. Dezső öccse, hírlapíró, Az Újság munkatársa, haditudósító, de írt elbeszéléseket és operettszövegeket is.

Móricz kéziratos naplójáról

Móricz Zsigmond 1929-es naplójának irodalomtörténeti szempontból legizgalmasabb része azokat a heteket mutatja be, amikor Móricz átveszi a Nyugat főszerkesztői székét.
Egy teljes irodalmi mű kézirata, publikálatlan, feldolgozatlan dokumentum, újonnan előkerült téma irodalomtörténeti kutatásokhoz – ezek a kéziratgyűjtemények legbecsesebb darabjai. Móricz Zsigmond több száz oldalas naplója, mely az első napjától az utolsóig rögzíti az író életében kimondottan fordulatos és emlékezetes 1929-es év eseményeit, a fenti ismérvek mindegyikének megfelel. Önálló műként a közeljövőben jelenteti meg a Noran kiadó, csak részletei olvashatók Móricz Virág Móricz szerkesztő úr című kötetében (Szépirodalmi, 1967), és a szövegek minden eddiginél árnyaltabb képet adnak az ötven éves, íróként és színpadi szerzőként egyaránt ünnepelt Móricznak azokról a heteiről, amikor Osvát halála után átveszi – Babits Mihállyal – a Nyugat szerkesztői székét.
A mintegy 340 lapot tartalmazó, tintával és ceruzával írt, újságkivágások, színházi programok beragasztásával kiegészített kézirat születéséről így ír Móricz Virág: „Karácsonykor elém tett egy zöld papírba kötött, vastag, üres mintakötetet. Szerette az ilyet, ahol hozzájutott, lecsapott rá. Velem ebből naptárt készíttetett. Minden lap tetején húztam vonalzóval egy vastag és egy vékony vonalat, afölé felírtam a napok neveit Január 1. keddtől június 29. Péter-Pál szombatig. Többször kezdett ilyen naplófélét, mindig abbahagyta, de ezzel elég soká és őszintén eljátszott.” Olyan sokáig, hogy néhány nap kivételével egészen Szilveszter napjáig végigírta a naplót. (A kivételek közé tartozik az 50. születésnapjához kapcsolódó ünnepségek ideje, feltehetően nem vitte magával a naplót Tiszacsécsére, ezért maradtak üresen a június 13. és július 3. közötti napok.)
Az íróként amúgy is termékeny Móricz több ezer oldalnyi naplószerű feljegyzést, jegyzetet hagyott maga után. A világháború kitörésétől, 1914-től látta elérkezettnek az időt, hogy rögzítse a napok eseményeit, a néhol párbeszédes, máshol harmadik személyben írt szövegek között felbukkannak írói témák, művekbe illeszthető vagy illesztendő jelenetek, ötletek, gondolattöredékek. Hogy mennyire komolyan vette a sem naplónak, sem jegyzetnek nem nevezhető feljegyzéseket, alátámasztja, hogy 1915-től be is köttette a lapokat, és Tükör címmel kis méretű (jegyzetlap nagyságú), vaskos köteteket készíttetett. Ezekből közölt már részleteket a Holmi (2004/12., 2005/1.), illetve a Noran kiadó Naplójegyzetek 1919 című kötete (2006), mindkettő Cséve Anna szerkesztésében és bevezetőjével. Fontos megjegyezni, hogy a Tükör kötetei formai és műfaji szempontból is eltérnek az 1929-es naplótól.
Móriczot 1929-ben Tiszacsécse díszpolgárává avatják, megírja a Rokonok című regényét, melyet a következő év januárjától közöl a Nyugat. Színházak folyamatosan játsszák darabjait (Nem élhetek muzsikaszó nélkül, Fehér páva, Szépasszony kocsisa), a Nemzeti Színház Vaszary Pirivel bemutatja a Légy jó mindhalálig színpadi változatát. De a legfontosabb mégis az év utolsó két hónapja, Osvát öngyilkosságát követő időszaka. Móricz így ír erről naplójában: „November 1. péntek. (…) Osvát hétfőn éjjel öngyilkos lett – milyen szerencse, hogy már túl voltam a darabon, kedden oly végzetes levert voltam, hogy nem bírtam semmire gondolni, csak szegény Osvátra.” Már másnap megjegyzi: „A Nyugatból a magyar optimizmus lapját kell megcsinálnom. Eddig egy perverz pesszimizmus fóruma volt.” Két nappal később: „Fenyő telefonált és este együtt vacsorázunk. Ez is csalódni fog bennem, mert én akarom átvenni a Nyugatot. Én meg akarom menteni Gellértet s átvinni a Nyugatot Keletre.” Lelkesedése meglepő annak tudatában, hogy egy néhány nappal későbbi bejegyzésében elhatárolódik a laptól, legalábbis annak múltjától: „Sose gondoltam rá, hogy a Nyugat szerkesztője legyek, de különösen azért nem, mert egészen máskép gondolkozom a magyar sorsról és a magyar kultúráról, mint Ignotus, Osvát és Fenyő. A Nyugatot még olvasni se tudtam húsz éven át. Tíz-húsz száma volt, hogy fel se vágtam. Ha én szerkesztő vagyok, ezeknek az írásoknak ¾-e nem jelenik meg.”
Már november közepére rendeződik a Nyugat jövője, hiszen több forrásból is érkezik pénz, és voltaképpen ezeknek a forrásoknak a közvetítői veszik át a lap szerkesztését: Móricz a Légy jó mindhalálig színdarab honoráriumát ajánlja fel, Babits a Baumgarten alapítványtól szerzett támogatást, így egy-egy harmadát kapták a részvényeknek, a harmadik harmad Fenyő Miksáé maradt. Móricz lett a prózai, míg Babits a költészeti és a kritikai tartalom szerkesztője. A tulajdonviszonyok és a szerkesztői pozíciók percről percre változtak, ami megelőlegezte Babits és Móricz egy évvel későbbi kenyértörésig vívott harcát. Az író, aki közben napjának felét a Nemzeti Színház próbáin töltötte, érzékletesen számol be az eseményekről: „November 16. szombat. Hallatlanul izgat és sért, hogy a Nyugatban igen nagy anyagi jövedelmet érzek és ezt kénytelen leszek egyenlő arányban megosztani Babitssal. Csak azért, mert véletlenül pár órával megelőzött. Én féltizenkettőkor telefonáltam Fenyőnek, hogy d. u. 5-kor a Nyugat ügyében találkozzunk. Utánam félórával telef. Babits, hogy jöjjön hozzá. Mivel Fenyő azt hitte, hogy én arra akarom őt kapacitálni, hogy adja a Ny-t Babitsnak, elment hozzá és oda is ígérte. Ötkor, mikor én jöttem, hallatlan zavarban volt, már nem volt ura a Ny-nak. (…) Így én, aki megvettem a Nyugatot és aki egyedül csinálok belőle valamit, nem érhetek el többet 1/3-nál. Pedig Babits ott van 15 éve, ha tudna szerkeszteni, megcsinálhatta volna. De szegény nem tud semmit. Egyetlen üzleti gondolata nincs.”
A december elején írott bejegyzéseiből kiderül, hogy nagyon sokan támadták a lapot megújító elképzelései miatt. Viszont a Légy jó mindhalálig hatalmas siker, hetekre előre elfogyott az összes jegy – a színházba és az Otthon klubba menekül az elutasított szerzők és az újonnan előkerült protekciókérők elől.
Az évet és a naplót így zárja: „Szilveszter december 31. Vége az évnek.
Jó év volt. Olyan év, amit boldognak kell nevezni. Semmi nagy baj, betegség nem volt. Mindannyian együtt gondtalan, nyugodt időt éltünk át. A gyerekek egészségesek, jól fejlődnek, vidámak. Mária nagyon meleg, szerelmes, nyugodt.
A Légy jónak roppant sikere zárja az évet. Napokkal előre elkelnek a jegyek, s mindenki áhítottal beszél róla.
Írtam az évben öt darabot s színház nem érdeklődik egyelőre. Jóllaktam vele.
Most a Nyugat izgat, a jövő év a Nyugaté. Nem megy szédületesen, de nem is reménytelen. Ma is jött tíz előfizető. Hét vidéki. Eddig bejött száz új előfizető. Az új szám jó. Nagy terveket főzök.
Szóval megy az élet szekere tovább, míg el nem akad. Kíváncsi vagyok a jövő évre, de a naplómnak vége.”

Ady előszava a "forradalmár Petőfihez"

Petőfi hatástörténeti vizsgálatának, a Nyugat Petőfi-képének fontos dokumentuma ez a publicisztika, mely megjelenését követően hatalmas vihart kavart az akkori irodalmi életben.
Az „elöljáró írás” nem más, mint hadüzenet azoknak a feudális jellegű társadalmi csoportoknak, amelyek a költő mögé bújva, nevében hirdetnek nacionalista eszméket, és életben tartják a társadalmi változásokat gátló 48-as hagyományokat. A forradalmár Petőfi – Ady értelmezésében – internacionalista volt, baloldali próféta, aki ha túléli a háborút, „bizonyosan Párizsban kerül, (…) talán a Commune alatt éri a halál”. Nagy bátorságra vallott Ady részéről Petőfi kapcsán többször is említeni a „szocialista”, „szociális forradalom” kifejezéseket, lebontani róla a nacionalista mázat, és kihagyni a válogatásból a költő „gyermekesen nacionalista verseit”. Lényegében átfordítja Petőfi 1849 óta megszilárdult, a hagyományok folytatására, fenntartására kialakított értelmezését, és aktualizálja a forradalmár céljait: „Petőfi nem azoké, akik belőle 1849 óta élnek, de a mienk, mindazoké, akik Magyarországon a változás, a megújulás, a forradalom áhítozói és harcosai vagyunk”.
Nyilvánvaló, hogy „a visszafejlődött, koraöreg s még ma is buta mágnások, papok, csak kicsit elváltozott táblabírák s rosszindulatú jövevények” a Petőfi-kultusz ápolásában élen járó Petőfi társaságot (is) jelentik, mely túl azon, hogy vezetésében, mecénási körében és (közönségében) valóban a régi társadalmi rend (feudális arisztokrácia, klerikális elit, úri középosztály) fenntartásában érdekelt rétegeket mondhatta magáénak, egyszersmind az irodalom megújításának is kerékkötője volt. Mint szervezet, nem fogadta soraiba a haladó szellemű, modernizálódó irodalom képviselőit, akik elsősorban a Nyugat körül csoportosultak, és akik néhány évvel később létrehozták (egyébként az új, polgári arisztokrácia támogatásával) a kifejezetten ellenszervezetként életre hívott Vörösmarty társaságot.
A kötet és az esszé keletkezéséről a megjelenés után kirobbant vitákra, támadásokra adott válaszában, a Nyugat (1910. 11. szám) hasábjain ír: „Egy budapesti könyvkiadó cég fölszólított, hogy válogassam össze egy könyvben azokat a Petőfi-verseket, melyek legvilágosabban adnak képet Petőfiről, a nagy nemzeti és társadalmi átalakulás fanatikus munkálójáról, Ferdinánd császár, Kossuth Lajos és Táncsics Mihály kortársáról. (…) Párizsban válogattam össze s jelöltem meg a verseket s ott írtam eléjük néhány sort, mely nem akart más lenni, mint egy mutató ujj: nézzetek, lássatok.” A kritikai kiadás idézi Kende Ferenc visszaemlékezését, aki akkoriban a Deutsch és Társa kiadónál dolgozott. Kende szerint Ady többször is felvett előleget a kötet elkészítéséért, amellyel Kemény Miksa bízta meg, és többször hónapokra eltűnt Párizsban. A megjelenés után az Újság c. lap Keményt támadta meg, aki a nyomdában még visszatartott példányokat bezúzatta.
A kritikai kiadás értelmezése szerint Adynak egy másik, a vitához kapcsolódó írása, mely Petőfi nem alkuszik címmel jelent meg 1910-ben a Renassaince c. folyóiratban, inkább tükrözi a tervezett előszó eredeti szándékait, és felhasználja Ferenczi Zoltán Petőfi életrajzát, melyet a felkérés elfogadása után Ady elkért Keménytől.
A Nyugatban közölt Ady-cikk viszont tovább erősíti az aktuálpolitikai üzenetet, egyenesen maga képére, a magányos forradalmáréra alakítja Petőfi képét. Ugyanakkor sajnálattal veszi tudomásul, hogy visszhangja alapján ez a könyv nem Petőfié, hanem Adyé lett. „Mindegy: a forradalmár Petőfi él s ő mégis el fog bánni az ő meghamisítóival s ez a fontos” – fejezi be cikkét a Nyugatban.
Az esszé terjedelme hét, sűrűn teleírt oldal, hozzá tartozik a borító, rajta ugyancsak Ady autográf, ceruzás sorai: „A forradalmár Petőfi. (Petőfi Sándor válogatott, forradalmi költeményei) Összeválogatta s elöljáró írással ellátta: Ady Endre” Hozzá: egy borító oldal gépírással: Ady Endre: A forradalmár Petőfi. Alatta kézírással: Áldozás piros kedvvel. A szöveg néhány, de az értelmezést nem megváltoztató szóban tér el a kötetben megjelent változattól, Ady saját kezű javításai mind helyet kaptak a publikált verzióban. A kézirat végén azonban az alábbi szöveg olvasható: „Páris, 1910 március hónap első napján) Ady Endre”
A kritikai kiadás (Ady Endre összes prózai művei 10. kötet. Szerk: Láng József, Vezér Erzsébet. Bp, 1973.) kizárólag a megjelent változatot értelmezi, nem tud kéziratos forrásról.

Schöpflin, a tudós lektor

„Nem konzervatív az, nem forradalmi, hanem – Schöpflin” – írta a Nyugat kritikusáról a Literatura folyóirat 1929-ben. A tárgyilagos, mondhatni „diplomatikus” kritika hazai megteremtője, Schöpflin Aladár két írásának kéziratát mutatjuk be: mindkettőt – némi változtatással, kiegészítéssel - 1933-ban közölte a Nyugat.
Az idén százéves folyóirat kapcsán talán kevesebb szó fog esni a Nyugat főmunkatársáról és legtermékenyebb kritikusáról, Schöpflin Aladárról (1872-1950). A lap alapításától megszűntéig közel nyolcszáz (!) hosszabb-rövidebb írását közölte, ennek tetemes része színi- és könyvkritika volt, a többi szépirodalmi mű vagy irodalomtörténeti esszé.
Teológiai és filozófiai tanulmányai után a Vasárnapi Újság szerkesztője, kritikai rovatának vezetője lett, a Franklin társulat lektora, majd Osvát felkérésére a Nyugat első évfolyamától kezdve a lap munkatársa. 1941-től a Magyar Csillagnál folytatta munkáját, Babits halála után a Baumgarten alapítvány kurátora lett.
Első írásai a Nyugatban Schöpflin érdeklődésének, kutatási területének sokszínűségét bizonyítják: bemutatkozó cikke, A város (1908/7.) szociológiai kérdéseket vet fel, melyek azután kritikáiban is rendszeresen felbukkannak (akárcsak a Huszadik Század című társadalomtudományi folyóiratban közölt esszéiben), a lap következő számaiban pedig irodalomtörténeti és verstani értekezéseket publikált. Első kritikájára a 12-13. számig kell várni, Bíró Lajos novelláskötetét elemzi. A szikár, német vagy angol publicisztika követőjének tartják, aki tartózkodik a blikkfangos szófordulatoktól, elemző, objektív, kritikáiban nem keres hibákat, ahogyan erényeket sem, és igyekszik az egyediből az általánosra vonatkozó következtetéseket levonni. Méltatói azonban a hideg hang mögött megtalálják a meleg szeretetet, annál is inkább, mert Schöpflin volt talán az egyetlen a Nyugat szerkesztői, vezéregyéniségei között, aki a leginkább elfogadó volt a konzervatív irodalom iránt. Számára az irodalom története nem fordulatokból és forradalmakból állt, hanem a folyamatot kereste – ahogyan A magyar irodalom a XX. században című könyvében nagyobb terjedelemben méltatja az előző század utolsó harmadának irodalmát. Adyról írt könyve 1934-ben jelent meg. Ebben az Ady-életrajz írókkal (Hatvany Lajos, Révész Béla) szemben nem a költő pletykákra alkalmas életét követte nyomon, nem anekdotázott, hanem a versek értelmezésén, elemzésén keresztül igyekezett bemutatni az általa mindig is messzemenően elismert és tisztelt Ady személyiségét.

Az itt közölt egyik kézirat Márai Sándornak A szegények iskolája című esszékötetét méltatja. A könyv 1933-ben jelent meg a Pantheonnál, és 1941-ben adta ki újra a Révai. Kritikájában Schöpflin felismeri, hogy „az író nem egészen azt mondja, amit gondol, sőt sokszor vigyázni kell, nem az ellenkezőjét mondja-e annak, amit gondol”. Nemcsak Márai „stílusművészetét”, hanem szociális érzékenységét, empátiáját is dicséri – láthatóan ebben érezte a legközelebb magához kritikusa a tárgyalt kötetet. Az írás a Nyugat 1933/12. számának „Kisebb bírálatok” rovatában jelent meg.
A következő szám adott helyet Kosztolányi Dezső Esti Kornéljáról írt bírálatának. (A kötetet a Genius adta ki ebben az évben.) „Megfékezett féktelenség”, így jellemzi Kosztolányi művészetét, aki az önmagában féken tartott szabadságot, fegyelmezetlenséget átadja hőségnek, nála eresztheti szabadon. A Szómúzeum gyűjteményében található kézirat lezárt mű, hiszen a szerző jól láthatóan befejezte és aláírta, ám két bekezdéssel mégis rövidebb, mint a Nyugatban megjelent változat. Érdekes, hogy abban a két bekezdésben tör elő Schöpflinnek az a bizonyos „meleg szeretete”, melyet el szokott rejteni a „hideg hang” mögött.

Kassák és Füst Milán

„Erőkkel megáldott s kétségekkel és rémületekkel megvert ember” – írta Kassák Lajos Füst Milánról a Nyugatban, 1927-ben. Az itt közölt, két évvel későbbi levelezőlap ugyancsak kettejük kapcsolatáról, és egy harmadikról, a néhány hete elhunyt Osvát Ernőről szól.
Füst Milán, az „antiimpresszionista”, a „sötétnézésű és mélyenlátó középkori lélek” éppúgy tartozott Kassák köréhez, mint a Nyugatéhoz, ám semmilyen kategóriához, irányzathoz nem volt sorolható. Ugyanakkor volt egy kétségtelen igazodási pont az életében: Osvát Ernő, a kíméletlenül őszinte kritikus és szerkesztő, csaknem olyan kíméletlen, mint amilyen később Füst Milán maga is lett a hozzá forduló fiatal költőkkel.
Egy vékonyabb kötetet is kitennének naplójának azon részei, melyek Osváttal való kapcsolatáról szólnak, még évek múltán sem volt képes túltenni magát halálán, senkivel sem tudta pótolni hiányát. Holott a húszas években többször „szakítottak” (így írta naplójában), és porig sújtotta az 1927-ben elkészült Catullus című drámájának fogadtatása Osvát részéről („Nem remekmű. De rendkívüli munka.”), hiába közölte végül a Nyugat, és hiába méltatták barátai, többek között Kosztolányi Dezső. Szomjazott a kritikájára, de nem tudta elviselni. „Tűrnöm kell, hogy Osvát megtörje lendületemet, önérzetemet. Én bámulom szellemét s ambiciózus vagyok – s azt akarom, hogy munkám a legszigorúbb ítélet mértékének megfeleljen, - de viszont beteggé tesz, megőröl, hogy folyton az ő arcát látom magam előtt s az ő ízlése szerint próbálom mérlegelni, amit csinálok. – Borzasztó, ez lehetetlen, - egyetlen embernek dolgozni”. Máshol: „Sok kárt tud okozni Osvát. Valósággal nyomorúltnak éreztem magam, - nem akartam munkámról tudni, - gyűlöltem”. Íme egy naplóbejegyzés hónapokkal Osvát 1928 októberében bekövetkezett halála után: „Állandóan Osváttal álmodom most, minden éjjel… Hogy nem sikerült az öngyilkosság, - hogy súlyosan beteg... hogy él!” Két évvel később: „O. E. volt a szellemem köszörűköve, - nékem semmi más nem volt. Minthogy nagyon kemény kő volt: őt választottam – s minthogy hozzászoktam a keménységhez, - a puhábbak hozzá képest mit se számítottak többé”.
Fennmaradt egy levél, melyet egy nappal később, mint a tárgyalt levelezőlap, írt Elek Artúrnak, a Nyugat műkritikusának: „állandóan ő [Osvát] jár az eszemben, ez a szegény, ez a drága, ez a pótolhatatlan, haragszom rá, vitázom vele s egész életemmel csüggök rajta”Az alábbi levelezőlap abból az időszakból származik, amelyik hiányzik Füst terjedelmes, Szilágyi Judit által feldolgozott naplójából. Az egyik füzetet 1928. március 1-jén zárta, a meglévő következőt 1930. június 14-én kezdte. A kettő között, 1928 tavaszától fél évet Baden-Badenben, a Freud-tanítvány pszichoanalitikus, Georg Groddeck kezelése alatt töltött. Czeizel Endre kutatásaiból tudhatjuk, hogy az író igen sok, állítólag tizenkilenc különböző testi bajban szenvedett, ehhez jött mániás depressziója, mely gyermekkorától élete végig kísértette.
A levélben említett, Kassák által Osvátról írt cikk feltehetően az, melyet a Századok közölt a következő évben. (Kassák tollából több, Osvát vonatkozású írás is megjelent, A hiányzó kritika. Levél Osvát Ernőhöz című esszét 1927 decemberében hozta le a Korunk, az Emlékezzetek rá! című emlékversnek pedig a Munka adott helyet 1930-ban.) Az új lap alapításának szándéka éppen Kassákkal nem egészen érthető, legalábbis ekkor nem lehetett aktuális, hiszen a Munka 1928-tól elindult és tíz éven át működött.


Kassák és Füst kapcsoltára, ahogyan erre Somlyó György is kitért Füst-monográfiájában, a kölcsönös tisztelet volt jellemző. Kassák fent idézett méltatása éppen akkor jelent meg a Nyugatban, amikor a Catullus fogadtatása és az Osvát megjegyzései okozta sebek a legmélyebbek voltak. Füst hálájáról 1928. március 19-én kelt levele tanúskodik.

Nagyságos Kassák Lajos író Úrnak
Budapesten VI.
Lehel-utca 6. – V. em. 1.

(alatta pecséttel) Dr. Füst Milán
Budapest, I. Budaörsi-út 18. III. 28.
Telefon: Automata 539-24.

Kedves Lajos, nagyon köszönöm soraid. Azóta O. E.ről szóló cikkedet már elolvastam. A cikk nagyon érdekes, aki írta, elég jól ismerte őt. Én akkoriban még jobban ismertem, - életem egyik legfontosabb kérdése O. E. volt, - így hát nehezen vagyok kielégíthető. A cikknek több hibáját látom – ezekről azonban s általában arról a nagy kérdésről, hogy ki volt ez a szellem, csak személyesen tudnék, ha nem is vitázni, de észrevételeket cserélni. – Sajnálom, hogy bele kell nyugodnom, hogy hosszú ideig nem foglak látni. – Új lapot kellene csinálni Lajos, ha tudsz pénzes embert, aki hajlandó ily butaságra, hogy pénzét effélébe fektesse, - én készen állok. – Egyébként, ami történt: szomorít, de nem izgat, el voltam készülve rá. – Ne foglalkozzál íráson kívüli butaságokkal, Lajos, - ez a kérésem, ez a tanácsom. Ne tedd, ne tedd. Kár az energiákért s főként a szenvedésekért. Szíveld meg ezt a pár szót. – Dolgozom, megint nyakig belegabalyodtam egy átkozott munkába. – Egészségileg, most néhány nap óta tűrhetőbb az állapotunk. (Betegek voltunk.) Ölelünk Benneteket és arra kérünk, hogy fogadj szót nekünk. Barátod: Füst Milán.
A lapot visszaküldtem.
Bpest, 1929. december 11.

Karinthy, ahogyan Kosztolányi szerkeszti

Tavaly év végén egy filatéliai (!) árverésen bukkant fel (pontosabban bújt meg) két Karinthy Frigyes kézirat, melyek túl azon, hogy az életmű kevésbé feltárt darabjai, utóbb kiderült, hogy Kosztolányi Dezső szerkesztői jegyzeteit is magukon őrzik.
Miután a Nyugattal 1912-ben szakított, Hatvany Lajos nem tett le arról, hogy ismét saját lapja legyen. 1917-ben megvásárolta a közel hét évtizedes működése után csaknem teljesen elszürkült Pesti Naplót, addigi szerkesztőségét a Nyugat szerzőivel cserélte le, illetve duzzasztotta fel. Elsősorban jótékony céllal maga mellé vette a folyton beteg és szegény Tóth Árpádot, de szerkesztőnek elsősorban az ekkor már „brand”-nek sem rossz Karinthyt és Kosztolányit tette. Szerződtette még többet között Kaffka Margitot, Szini Gyulát, a külsősök között Szép Ernő, Szomory Dezső, Babits Mihály, Bródy Sándor, sőt, Ady Endre neve is felbukkan, a konzervatív olvasók igényeit pedig Harsányi Zsolt, Szomaházy István, Tormay Cécile elégítette ki. Az akkori viszonyok között példátlan felszereltségű, színvonalas politikai, gazdasági, kritikai rovattal rendelkező napilapban ugyan megjelenhetett az irodalom, ám Hatvanyban bizonyára égett a vágy, hogy visszavágjon egykori lapjának, és egy ellen-Nyugatot indítson. (Miután túladott a Nyugat kiadó részvényein, ebben az időben a Pallasba is bevásárolta magát.) A Pesti Naplóban már 1917 végén beharangozta, 1918. január 10-én pedig meg is jelentette a csaknem könyv formátumú Esztendő című folyóiratot, melynek impresszumában három név állt: a főszerkesztő Hatvanyé és a két szerkesztőé, Kosztolányié és Karinthyé. A szerzők szintúgy a Pesti Napló kollégái közül kerültek ki.A most előkerült két kézirat az Esztendő folyóiratban, méghozzá egyazon számában (1918. április) jelent meg. Az egyik Karinthy új, még nem befejezett regényének első része, mely itt még az Utazás Capelláriába címet viselte, 1921-ben már Capillária címmel látott napvilágot könyv formájában. A regény tulajdonképpen egy Gulliver-parafrázis (akárcsak előző regénye, az Utazás Faremidóba), attól a Karinthytól, akinek nevéhez fűződik az első teljes magyar Gulliver-fordítás is. A Capilláriát tehát 1918 áprilisában kezdte közölni az Esztendő, egészen októberig – ekkor hunyt el spanyolnátha következtében Judit Etel, Karinthy első felesége, így az író egy darabig képtelen volt a regénnyel foglalkozni.
A kézirat első oldalán jól láthatók Kosztolányi zöld tintás megjegyzései, a cím, a bevezető és a szövegtörzs tördelésére vonatkozóan, valamint a címben és a bevezetőben is javít: „Capelláriában” helyett „Capellariában”-t ír. Az autográf utolsó, nyolcadik oldalán pedig a szerző végszavát („Folyt. köv”) módosítja ekképpen: „Folytatása következik”.
A másik írás is az Esztendő ugyanezen számában jelent meg, méghozzá a Napló rovatban: „Zarathustra is idei színházi szezonról”. Karinthy ezzel ugyancsak egy sorozatot akart útjára indítani, ám csak két rész lett belőle: ez, illetve a folyóirat következő számában publikált „Zarathustra a magyar futurista irodalomról”. Nietzsche Zarathustrájának patetikus modorában született írások valójában jegyzetek, az előbbi a pesti színházról, az egy hónappal később közölt pedig az avantgárd irodalomról, Karinthy sziporkázó humorával. („Ha költészetről esik vala szó, azt szokták vala mondani: Babits az egy hideg formaember, versötvös, Babitsnak nincs szíve, ellenben az a jelenet a Farsangban, amikor a férfi azt mondja: a szádat, a szádat akarom, a forró, piros szádat, és az a jelenet, mikor a Táncosnő azt mondja a hogyhíjjáknak, tépd, tépd a testem, és mikor a nagyherceg azt mondja Annának, magát akarom, száját, a forró, piros fogát akarom; – az költői, mert az életdolog, vérzés, szívdolog, barátom.)
Ezen a kéziraton is megtalálhatók Kosztolányi szerkesztői megjegyzései, például a rovatcím (Napló) és a lap szélén a szerző neve, ami egyébként lemaradt az írás végéről.
Az Esztendő utolsó száma 1919 februárjában jelent meg.

Miből élt a Nyugat?

A Nyugat mecénásai között elsősorban Hatvany Lajost, Fenyő Miksát szoktuk emlegetni, de keveset beszélünk a magánvagyonukkal tulajdonosként is csatlakozó munkatársakról (Móricz, Babits) és a részvények vásárlásával a kiadót életben tartó bankárokról, mágnásokról.A folyóirat 1908-as indulását követő évben létrejött a lap anyagi fedezetének megteremtését szolgáló könyvkiadó, mely mindenekelőtt a Nyugat állandó szerzőinek köteteit kívánta megjelenteti. A sort Gellért Oszkár A deltánál című verseskötete nyitotta meg, Falus Elek tervezte borítóval, az első sikerkönyv Móricz Zsigmond Hét krajcárja volt. Egy évvel később a kiadó részvénytársasági formát vett fel, a többségi tulajdonos Hatvany lett. Pontosabban (Láng József Ady-kutató közlése szerint) 110, egyenként ezer korona névértékű részvényből 65 maradt a Hatvany-család tulajdonában, a maradék 45 részvényen tíz tulajdonos osztozott, a kor olyan mágnásai, mint Chorin Ferenc, Weiss Manfréd gyártulajdonosok, Károlyi Imre nagybirtokos, Lánczy Leó és érdi Krausz Simon bankárok
Hatvany a lapot és a kiadót az alapító tagok, és elsősorban Ady Endre fórumaként szerette volna működtetni, ellentétben a kísérletező Osvát Ernővel és a többi szerkesztővel. Jellemző a Hatvany pártfogását élvező Adyra, hogy természetesnek vette, ő is részesül a részvényekből. Mivel a részvényeket nagyjából már kiosztották, 1910 márciusában Ady szemrehányó levelet ír Fenyő Miksának, aki válaszában a sértődött költőt Hatvanyhoz irányítja. („Ami azt illeti, hogy részvényeket akarsz, hát e tekintetben írj Hatvanynak: ha neki úgy tetszik, adjon. Én a magam részéről ezt az ügyedet nem képviselhetem. Különben is naiv dolog azt hinni, hogy te néhány részvénnyel arra bírhatsz bennünket, hogy egy kedvetlen gyönge figyelődre azt mondjuk, hogy kiváló munka.”)
Egy percig sem volt béke a kiadónál, a szerkesztők vitája odáig fajult, hogy Hatvany a részvénytársaság megalapítása után alig egy évvel, 1911 áprilisában részvényeinek felét eladta Magyar(-Mannheimer) Mórnak, a Révay kiadó üzletvezetőjének. A Nyugat Rt. cégvezetőjévé előlépett Magyar nemcsak Hatvany, hanem más tulajdonosok részvényeiből is vásárolt. Ez az állapot csak háromnegyed évig tartott: Hatvany és Osvát párbaját követően Magyar Mór – állítólag Móricz fegyverével – főbe lőtte magát, mivel a kiadó csődjét látta Osváték vitájában.
A részvények sorsa ettől kezdve bizonytalan. Az tűnik biztosnak, hogy az Athenaeum kiadóhoz kerültek Hatvany részvényei, a kistulajdonosoknál lévő papírok is nyilván gazdát cseréltek, vagy egyszerűen elértéktelenedtek. A kiadói tevékenység „biztosra ment”, piaci szempontból gazdaságos köteteket (Ady, Móricz) jelentetett meg, és ekkor készültek a két-három művet is egybekötött kolligátumok. 1914-től következett a kiadói működés mélypontja, Ady beperelte a Nyugatot, Móricz pedig megvásárolta a készletben maradt összes könyvét, majd szerződést kötött a Légrády testvérekkel azok forgalmazására. 1917-ben minden megmaradt könyvet átadtak a Lantos Antikváriumnak, ahol az eladhatatlan köteteket megsemmisítették, miközben a folyóirat is hatalmas árengedménnyel kínálta a műveket A megszűnt kiadó helyett a folyóirat jelentette meg az újabb köteteket, főleg bibliofil kötéssel (Babits Recitativ, Móricz Szegény emberek, Kaffka Az élet útján stb.).
Az biztos, hogy Osvát öngyilkossága után (1929) a szerkesztést vállaló Móricz a Légy jó mindhalálig színdarab honoráriumából megveszi az akkor már tetemesnek nem mondható cégvagyon harmadát, Babits ugyanilyen tulajdonrészre a Baumgarten alapítványtól hoz támogatást, a harmadik harmad Fenyő Miksáé lesz. Móricz nagy hangsúlyt fektetett a könyvkiadói tevékenység fellendítésére, több sorozat indítását is kezdeményezte. A lendület négy évig tartott, Móricz Gellért Oszkárnak adja tulajdonrészét. Ezt követően az első komoly kötet 1934-ben Babits irodalomtörténete volt, mely a Könyvnapra látott napvilágot. A kiadó folyamatosan anyagi nehézségekkel küzdött, sokszor előfordult, hogy már meghirdetett könyvek mégsem készültek el. 1940-ben az ekkor már kft formájában működő kiadót törölték a névjegyzékből. Az utolsó években elsősorban Kosztolányi és Illyés munkái (Kosztolányi esetében posztumusz) jelentek meg, a folyóirat kiadói tevékenysége 1944 nyarán fejeződött be, a hatóságok kényszerítésére. A világháború után még rövid ideig, a Révai kiadó berkein belül működött, majd az államosítás áldozatává vált, mint minden más magánkiadó.
Az itt közölt, 1911-ben kibocsátott részvényen Osvát Ernő és Magyar Mór aláírása olvasható, a szelvényeken Ignotus és Hatvany kézjegyét ismerjük fel. A Nagy Lajos-köteten lévő ceruzás rájegyzés pedig arra utal, hogy e példány is megfordult Lantos antikváriumában.