Móricz kéziratos naplójáról

Móricz Zsigmond 1929-es naplójának irodalomtörténeti szempontból legizgalmasabb része azokat a heteket mutatja be, amikor Móricz átveszi a Nyugat főszerkesztői székét.
Egy teljes irodalmi mű kézirata, publikálatlan, feldolgozatlan dokumentum, újonnan előkerült téma irodalomtörténeti kutatásokhoz – ezek a kéziratgyűjtemények legbecsesebb darabjai. Móricz Zsigmond több száz oldalas naplója, mely az első napjától az utolsóig rögzíti az író életében kimondottan fordulatos és emlékezetes 1929-es év eseményeit, a fenti ismérvek mindegyikének megfelel. Önálló műként a közeljövőben jelenteti meg a Noran kiadó, csak részletei olvashatók Móricz Virág Móricz szerkesztő úr című kötetében (Szépirodalmi, 1967), és a szövegek minden eddiginél árnyaltabb képet adnak az ötven éves, íróként és színpadi szerzőként egyaránt ünnepelt Móricznak azokról a heteiről, amikor Osvát halála után átveszi – Babits Mihállyal – a Nyugat szerkesztői székét.
A mintegy 340 lapot tartalmazó, tintával és ceruzával írt, újságkivágások, színházi programok beragasztásával kiegészített kézirat születéséről így ír Móricz Virág: „Karácsonykor elém tett egy zöld papírba kötött, vastag, üres mintakötetet. Szerette az ilyet, ahol hozzájutott, lecsapott rá. Velem ebből naptárt készíttetett. Minden lap tetején húztam vonalzóval egy vastag és egy vékony vonalat, afölé felírtam a napok neveit Január 1. keddtől június 29. Péter-Pál szombatig. Többször kezdett ilyen naplófélét, mindig abbahagyta, de ezzel elég soká és őszintén eljátszott.” Olyan sokáig, hogy néhány nap kivételével egészen Szilveszter napjáig végigírta a naplót. (A kivételek közé tartozik az 50. születésnapjához kapcsolódó ünnepségek ideje, feltehetően nem vitte magával a naplót Tiszacsécsére, ezért maradtak üresen a június 13. és július 3. közötti napok.)
Az íróként amúgy is termékeny Móricz több ezer oldalnyi naplószerű feljegyzést, jegyzetet hagyott maga után. A világháború kitörésétől, 1914-től látta elérkezettnek az időt, hogy rögzítse a napok eseményeit, a néhol párbeszédes, máshol harmadik személyben írt szövegek között felbukkannak írói témák, művekbe illeszthető vagy illesztendő jelenetek, ötletek, gondolattöredékek. Hogy mennyire komolyan vette a sem naplónak, sem jegyzetnek nem nevezhető feljegyzéseket, alátámasztja, hogy 1915-től be is köttette a lapokat, és Tükör címmel kis méretű (jegyzetlap nagyságú), vaskos köteteket készíttetett. Ezekből közölt már részleteket a Holmi (2004/12., 2005/1.), illetve a Noran kiadó Naplójegyzetek 1919 című kötete (2006), mindkettő Cséve Anna szerkesztésében és bevezetőjével. Fontos megjegyezni, hogy a Tükör kötetei formai és műfaji szempontból is eltérnek az 1929-es naplótól.
Móriczot 1929-ben Tiszacsécse díszpolgárává avatják, megírja a Rokonok című regényét, melyet a következő év januárjától közöl a Nyugat. Színházak folyamatosan játsszák darabjait (Nem élhetek muzsikaszó nélkül, Fehér páva, Szépasszony kocsisa), a Nemzeti Színház Vaszary Pirivel bemutatja a Légy jó mindhalálig színpadi változatát. De a legfontosabb mégis az év utolsó két hónapja, Osvát öngyilkosságát követő időszaka. Móricz így ír erről naplójában: „November 1. péntek. (…) Osvát hétfőn éjjel öngyilkos lett – milyen szerencse, hogy már túl voltam a darabon, kedden oly végzetes levert voltam, hogy nem bírtam semmire gondolni, csak szegény Osvátra.” Már másnap megjegyzi: „A Nyugatból a magyar optimizmus lapját kell megcsinálnom. Eddig egy perverz pesszimizmus fóruma volt.” Két nappal később: „Fenyő telefonált és este együtt vacsorázunk. Ez is csalódni fog bennem, mert én akarom átvenni a Nyugatot. Én meg akarom menteni Gellértet s átvinni a Nyugatot Keletre.” Lelkesedése meglepő annak tudatában, hogy egy néhány nappal későbbi bejegyzésében elhatárolódik a laptól, legalábbis annak múltjától: „Sose gondoltam rá, hogy a Nyugat szerkesztője legyek, de különösen azért nem, mert egészen máskép gondolkozom a magyar sorsról és a magyar kultúráról, mint Ignotus, Osvát és Fenyő. A Nyugatot még olvasni se tudtam húsz éven át. Tíz-húsz száma volt, hogy fel se vágtam. Ha én szerkesztő vagyok, ezeknek az írásoknak ¾-e nem jelenik meg.”
Már november közepére rendeződik a Nyugat jövője, hiszen több forrásból is érkezik pénz, és voltaképpen ezeknek a forrásoknak a közvetítői veszik át a lap szerkesztését: Móricz a Légy jó mindhalálig színdarab honoráriumát ajánlja fel, Babits a Baumgarten alapítványtól szerzett támogatást, így egy-egy harmadát kapták a részvényeknek, a harmadik harmad Fenyő Miksáé maradt. Móricz lett a prózai, míg Babits a költészeti és a kritikai tartalom szerkesztője. A tulajdonviszonyok és a szerkesztői pozíciók percről percre változtak, ami megelőlegezte Babits és Móricz egy évvel későbbi kenyértörésig vívott harcát. Az író, aki közben napjának felét a Nemzeti Színház próbáin töltötte, érzékletesen számol be az eseményekről: „November 16. szombat. Hallatlanul izgat és sért, hogy a Nyugatban igen nagy anyagi jövedelmet érzek és ezt kénytelen leszek egyenlő arányban megosztani Babitssal. Csak azért, mert véletlenül pár órával megelőzött. Én féltizenkettőkor telefonáltam Fenyőnek, hogy d. u. 5-kor a Nyugat ügyében találkozzunk. Utánam félórával telef. Babits, hogy jöjjön hozzá. Mivel Fenyő azt hitte, hogy én arra akarom őt kapacitálni, hogy adja a Ny-t Babitsnak, elment hozzá és oda is ígérte. Ötkor, mikor én jöttem, hallatlan zavarban volt, már nem volt ura a Ny-nak. (…) Így én, aki megvettem a Nyugatot és aki egyedül csinálok belőle valamit, nem érhetek el többet 1/3-nál. Pedig Babits ott van 15 éve, ha tudna szerkeszteni, megcsinálhatta volna. De szegény nem tud semmit. Egyetlen üzleti gondolata nincs.”
A december elején írott bejegyzéseiből kiderül, hogy nagyon sokan támadták a lapot megújító elképzelései miatt. Viszont a Légy jó mindhalálig hatalmas siker, hetekre előre elfogyott az összes jegy – a színházba és az Otthon klubba menekül az elutasított szerzők és az újonnan előkerült protekciókérők elől.
Az évet és a naplót így zárja: „Szilveszter december 31. Vége az évnek.
Jó év volt. Olyan év, amit boldognak kell nevezni. Semmi nagy baj, betegség nem volt. Mindannyian együtt gondtalan, nyugodt időt éltünk át. A gyerekek egészségesek, jól fejlődnek, vidámak. Mária nagyon meleg, szerelmes, nyugodt.
A Légy jónak roppant sikere zárja az évet. Napokkal előre elkelnek a jegyek, s mindenki áhítottal beszél róla.
Írtam az évben öt darabot s színház nem érdeklődik egyelőre. Jóllaktam vele.
Most a Nyugat izgat, a jövő év a Nyugaté. Nem megy szédületesen, de nem is reménytelen. Ma is jött tíz előfizető. Hét vidéki. Eddig bejött száz új előfizető. Az új szám jó. Nagy terveket főzök.
Szóval megy az élet szekere tovább, míg el nem akad. Kíváncsi vagyok a jövő évre, de a naplómnak vége.”

Vajdáné és a „meztelen igazság”

A magyar irodalom történetének talán legrövidebb, legviharosabb és a legtöbb kétséget maga után hagyó házassága volt Vajda Jánosé és Bartos Rozáliáé. A közelmúltban előkerült néhány, részben magyar, részben német nyelvű levél, melyeket az idős „Rozamunda” írt pártfogójának Emlékiratai kiadásáról.
Visszaemlékezései csak évtizedekkel a halála után jelenhettek meg, nem véletlenül.
Az idősödő, testi és lelki bajok által folyamatosan gyötört költő a vasárnapi korzón ismerkedett meg a tizenkilenc éves tabáni lánnyal. A harmincnégy évvel idősebb Vajda néhány hónappal ezután a Bakáts téri templomban megkötötte élete első és utolsó házasságát, mely papíron hat évig tartott, a házasok mindössze két évig éltek együtt, ám a házasság „ténylegesen” talán sosem történt meg: az éveket felemésztő válóper azzal az eredménnyel zárult, hogy „hálásra” nem került sor. Házasságuk második évében Vajda tudomást szerzett felesége törvénytelen fiáról, így elzavarta otthonról, és válópert indított. Bartos Róza mindössze huszonöt évesen magára maradt, és életének hátralévő évtizedei (72 évesen halt meg) azzal teltek, hogy tisztázza múltját, és az olvasók elé tárja házasságuk részleteit. Egyszerre kívánta a nyugatosok által mélyen tisztelt költőfejedelem feleségének szerepét eljátszani, és ezzel támogatókat szerezni, ugyanakkor „kiteregetni a szennyest”: bemutatni a durva, züllött, léha Vajdát, akiért feláldozta életét, és aki miatt szegénységben, hazájától távol kénytelen leélni az életét. Ezért fogott emlékiratai megírásába, mely ugyan kordokumentum, de kétségkívül egy képzelgő, szereptévesztő, krónikusan hazudozó nőnek a valóságot módszeresen torzító emlékirata.

Magának magasabb iskolázottságot, családjának dicsőbb múltat lódított, hogy méltóbb legyen a költőhöz. Vajda életében és költészetében betöltött szerepét nem győzte hangsúlyozni (ezt azért tucatnyi vers bizonyítja, mint a Rozamunda, vagy az Üstökös), és magabiztosan vallja, hogy barátságuk (viszonyuk?) a költő haláláig, 1897-ig fennmaradt. Bartos egy ideig Bécsben élt, Vajda többször felkereste, és ekkor fogantak ikreik, akiket Vajda megölt – írja Emlékezéseiben, minden alapot nélkülözve. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben többször is pszichiátriai vizsgálat alá vetették kéziratait, keresve a hazugságok mögött rejtő motivációkat, a szerző személyiségének torzulásait, és persze az igazat Vajda házasságáról.

Az emlékiratokat 1925-re fejezte be, és először filmként (!), majd könyv formájában kívánta nyilvánosságra hozni. Bécsben varrásból tartotta fenn magát, majd Badenbe került, ahonnan Abbáziába, később egy észak-olasz városkába, Lauranába költözött. Itt látogatta meg Pásztor Árpád, aki először 1926-ben a Literatura folyóiratban közölt interjút Bartos Rozáliával, majd egy évvel később regényt írt Gina és Rozamunda címmel Vajda két szerelméről. Ennek érdekében folyamatosan levelezésben állt Bartossal, aki rettegett attól, hogy Vajdával való kapcsolata bármilyen más módon – és fényben - kerüljön nyilvánosságra, mint ahogyan ő szeretné.
Ebben az időben íródtak a most előkerült levelek. Címzettjük Bernhardt Lajosné Veresegyházán, aki a levelek tanúsága szerint támogatója volt Bartos Rozáliának. A legkorábbi, 1925-ben Abbáziában kelt levélben Bartos szegénységéről és betegségéről számol be. Egy pénzkereseti lehetőségéről így ír: „Nagyon, de nagyon fogok óvakodni attól, hogy bpesti íróval érintkezésbe jöjjek. (…) Két képet boldogult férjemtől leküldtem Bpestre egy Krúdy Gyula újságírónak, kinek neve csak úgy minden ok nélkül jutott eszembe, kérve őtet, hogy az egyik képet a Nemzeti Múzeumnak, a másikat Vaálnak, a községháznak küldje el, illetőleg helyezze el. És az a nyomorult mind a két képet elsikkasztotta. Egy évig küldögettem neki a leveleket kérdezve,, hogy mit csinált a két képpel, és nem válaszolt. Balla Ignácz azután azt írta nekem, hogy a két képet felfedezte, nagyon jó kézben van, mert Dr. Mikes Lajos, az Est szerkesztője őrzi őket. Dr. Mikes a nyomorult Krúdytól kapta és az mind a sikkasztó czinkostársa dugva tartotta. A komisz Mikes is hagyott 4 hónapig leveleket írni és követelni az én két képemet. Oszt mással azt íratta, ád a két képért egy száz Lírát, én 1000-et követeltem vagy a két képemet. Megint hallgatott a becstelen, és nézte, hogy én mind dobom az állam gyomrába az én a szó legszorosabb értelmében verejtékesen megkeresett fillérjeimet. Csak mikor oszt Mester Sándor főszerkesztőnek megírva az egész dolgot és fenyegettem a nyilvánossággal, akkor hamar megküldték a képeimet, de nem a tőlem követelt 11 Líra költségemet. Ilyenek a magyar úri emberek”.
A többi, 1926-28 között németül írt levélben Bartos Rozália beszámol Pásztorral való levelezéséről, valamint könyvének esetleges megjelentetéséről a Singer és Wolfner kiadónál. Halála előtt hónapokkal az OSZK megvette a kéziratot, és nem sokkal utána Hevesi András szerkesztésében a Nyugat kivonatokat közölt az írásból. Mivel az utókor zavartan állt a szerkesztésre és tárgyilagos elemzésre szoruló kézirat előtt, csak 1983-ban, Szemző Piroska gondozásában jelent meg a Szépirodalmi Kiadónál, a szerző által eredetileg adott „Egy sokat emlegetett házasság meztelen igazsága!” alcímmel.