Ady előszava a "forradalmár Petőfihez"

Petőfi hatástörténeti vizsgálatának, a Nyugat Petőfi-képének fontos dokumentuma ez a publicisztika, mely megjelenését követően hatalmas vihart kavart az akkori irodalmi életben.
Az „elöljáró írás” nem más, mint hadüzenet azoknak a feudális jellegű társadalmi csoportoknak, amelyek a költő mögé bújva, nevében hirdetnek nacionalista eszméket, és életben tartják a társadalmi változásokat gátló 48-as hagyományokat. A forradalmár Petőfi – Ady értelmezésében – internacionalista volt, baloldali próféta, aki ha túléli a háborút, „bizonyosan Párizsban kerül, (…) talán a Commune alatt éri a halál”. Nagy bátorságra vallott Ady részéről Petőfi kapcsán többször is említeni a „szocialista”, „szociális forradalom” kifejezéseket, lebontani róla a nacionalista mázat, és kihagyni a válogatásból a költő „gyermekesen nacionalista verseit”. Lényegében átfordítja Petőfi 1849 óta megszilárdult, a hagyományok folytatására, fenntartására kialakított értelmezését, és aktualizálja a forradalmár céljait: „Petőfi nem azoké, akik belőle 1849 óta élnek, de a mienk, mindazoké, akik Magyarországon a változás, a megújulás, a forradalom áhítozói és harcosai vagyunk”.
Nyilvánvaló, hogy „a visszafejlődött, koraöreg s még ma is buta mágnások, papok, csak kicsit elváltozott táblabírák s rosszindulatú jövevények” a Petőfi-kultusz ápolásában élen járó Petőfi társaságot (is) jelentik, mely túl azon, hogy vezetésében, mecénási körében és (közönségében) valóban a régi társadalmi rend (feudális arisztokrácia, klerikális elit, úri középosztály) fenntartásában érdekelt rétegeket mondhatta magáénak, egyszersmind az irodalom megújításának is kerékkötője volt. Mint szervezet, nem fogadta soraiba a haladó szellemű, modernizálódó irodalom képviselőit, akik elsősorban a Nyugat körül csoportosultak, és akik néhány évvel később létrehozták (egyébként az új, polgári arisztokrácia támogatásával) a kifejezetten ellenszervezetként életre hívott Vörösmarty társaságot.
A kötet és az esszé keletkezéséről a megjelenés után kirobbant vitákra, támadásokra adott válaszában, a Nyugat (1910. 11. szám) hasábjain ír: „Egy budapesti könyvkiadó cég fölszólított, hogy válogassam össze egy könyvben azokat a Petőfi-verseket, melyek legvilágosabban adnak képet Petőfiről, a nagy nemzeti és társadalmi átalakulás fanatikus munkálójáról, Ferdinánd császár, Kossuth Lajos és Táncsics Mihály kortársáról. (…) Párizsban válogattam össze s jelöltem meg a verseket s ott írtam eléjük néhány sort, mely nem akart más lenni, mint egy mutató ujj: nézzetek, lássatok.” A kritikai kiadás idézi Kende Ferenc visszaemlékezését, aki akkoriban a Deutsch és Társa kiadónál dolgozott. Kende szerint Ady többször is felvett előleget a kötet elkészítéséért, amellyel Kemény Miksa bízta meg, és többször hónapokra eltűnt Párizsban. A megjelenés után az Újság c. lap Keményt támadta meg, aki a nyomdában még visszatartott példányokat bezúzatta.
A kritikai kiadás értelmezése szerint Adynak egy másik, a vitához kapcsolódó írása, mely Petőfi nem alkuszik címmel jelent meg 1910-ben a Renassaince c. folyóiratban, inkább tükrözi a tervezett előszó eredeti szándékait, és felhasználja Ferenczi Zoltán Petőfi életrajzát, melyet a felkérés elfogadása után Ady elkért Keménytől.
A Nyugatban közölt Ady-cikk viszont tovább erősíti az aktuálpolitikai üzenetet, egyenesen maga képére, a magányos forradalmáréra alakítja Petőfi képét. Ugyanakkor sajnálattal veszi tudomásul, hogy visszhangja alapján ez a könyv nem Petőfié, hanem Adyé lett. „Mindegy: a forradalmár Petőfi él s ő mégis el fog bánni az ő meghamisítóival s ez a fontos” – fejezi be cikkét a Nyugatban.
Az esszé terjedelme hét, sűrűn teleírt oldal, hozzá tartozik a borító, rajta ugyancsak Ady autográf, ceruzás sorai: „A forradalmár Petőfi. (Petőfi Sándor válogatott, forradalmi költeményei) Összeválogatta s elöljáró írással ellátta: Ady Endre” Hozzá: egy borító oldal gépírással: Ady Endre: A forradalmár Petőfi. Alatta kézírással: Áldozás piros kedvvel. A szöveg néhány, de az értelmezést nem megváltoztató szóban tér el a kötetben megjelent változattól, Ady saját kezű javításai mind helyet kaptak a publikált verzióban. A kézirat végén azonban az alábbi szöveg olvasható: „Páris, 1910 március hónap első napján) Ady Endre”
A kritikai kiadás (Ady Endre összes prózai művei 10. kötet. Szerk: Láng József, Vezér Erzsébet. Bp, 1973.) kizárólag a megjelent változatot értelmezi, nem tud kéziratos forrásról.

Hauswirth Magda: Művészek a rajzlapon

A hazai és nemzetközi művészvilág legjavát megrajzolta Hauswirth Magda (1903-1999) grafikus, színházi magazinokban, vicclapokban, rejtvényújságokban, könyvekben jelentek meg karikatúrái, róla azonban keveset tudunk – önéletrajza eddig kéziratban maradt.
Gyermekkorában egy kávéház teraszán érdekes arcot pillantott meg. Máris lerajzolta, majd megmutatta a modellnek, aki aláírásával elismerését fejezte ki a rögtönzött portré iránt. Ady Endre volt. Hauswirth Magda a város egyik legkeresettebb díszítő-festő műhelyében dolgozott, apja, a cég tulajdonosa, Hauswirth Ödön mellett. Az Iparművészeti Főiskolán ugyancsak díszítő-festő szakon tanult, majd Jaschik Álmos szabadiskolájában képeztette magát, ingyen, mivel közben a textil-szakosokat tanította szabás-varrásra.
Segédtördelőként került a Színházi Élethez, ahol hamar felfigyeltek páratlan rajzkészségére. Egyik felfedezője Grätzer József, Karinthy Frigyes titkára volt (abból élt, hogy Karinthytól elkérte az írónak az elszakított országrészeken megjelenő kötetei után járó jogdíjat), aki Hauswirth Magdát bízta meg Sicc című, örökbecsű humoros rejtvénykönyvének illusztrálásával. A lap nem tudott mással fizetni, csak heti egy színházi páhollyal. A szerkesztőségben ismerte meg az újságíró Pán Imrét, akihez kilenc kérő kikosarazása után feleségül ment. Mikor Pán önállósult, és 1937-ben megalapította Sztár című filmmagazinját, felesége követte, és együtt nyitották a lap Andrássy úti üzletét, a filmrajongók üzletét. A filmmel kapcsolatos könyveket, újságokat tartottak, színész-képeslapokat nyomtattak, melyeket dedikálva küldtek szét a rajongóknak. Mikor Pán Imrét munkaszolgálatra vitték, Hauswirth Magda egyedül vezette tovább az üzletet.


A világháború után Pán testvérével, Mezei Árpáddal és az orvos-professzor Gegesi Kiss Pállal megalapította az Európai Iskola művészkört, az Andrássy úti üzlet pedig Művészbolt néven metszetbolttá és kiállító-teremmé alakult át. Bár szombat esténként Amerikai úti házukban Bálint Endre, Anna Margit, Korniss Dezső, Lossonczy Tamás vendégeskedett, Hauswirth Magda a Pesti Izé és Fűrész című vicclapok karikatúristájaként dolgozott. Erről a férj művészbarátai annyira nem tudtak semmit, hogy mikor Hauswirth egy karikakúra-kiállításon összefutott Gyarmathy Tihamérral, a festő megkérdezte: „Magát az ilyesmi érdekli?” Erre Hauswirth rámutatott az egész falat betöltő munkáira. Az ő barátja Várnai György és Réber László volt, a gyógypedagógus Pető András, vagy Rátonyi Róbert, akinek könyveit is illusztrálta.
A Pesti Izé és a Fűrész a diktatúra áldozatává vált, Hauswirth Magdát az 50-es években az IBUSZ foglalkoztatta, plakátokat, propaganda-anyagokat, útikönyv-illusztrációkat készített. 1956 nyarán Gál György főszerkesztő felkereste, hogy hamarosan útjára indul egy rejtvényújság, számítana a karikatúrista közreműködésére. Hauswirth októberben elutazott Sárospatakra, hogy a szakszervezeti üdülőben felkészülhessen az új feladatra. Közben kitört a forradalom, az üdülőben a zongoraművész Bächer Mihállyal és Kadosa Pállal hallgatták a rádió adásait. A „nyaralás” egy kicsit elhúzódott, mert hetekig nem jutottak fel Pestre. (Pán Imre hamarosan Párizsba utazott és nem tért többet vissza.)A Füles végül 1957 februárjában elindult, Hauswirth Magda pedig 34 éven át rajzolt, főleg művész-portrékat, karikatúrákat a lap számára.
A magyar színházi élet legjava mellett rajzolta Hacsaturjánt, Joseph Kozmát. Életrajzában leírja, hogyan mesélt három gyerekéről Gilbert Becaud, amikor modellt ült neki. Richtert zongorázás közben rajzolta, Devecseri Gábort betegágyán, mellette ült barátja, Robert Graves, akiről több portrét is készített. Scheiber Hugóval, a család barátjával kölcsönösen többször lerajzolták egymást. Modellje volt az emigrációból hazatérő Lengyel Menyhért, a Hacsek és Sajó szerzője, Vadnai László és Páger Antal. Csortost és Kabost filmfelvétel közben rajzolta le, Gábor Miklóst és Tolnayt a Nem félünk a farkastól előadás szünetében. Akiket a lakásukon keresett fel, mindenkitől kapott legalább egy kávét. Kivéve Honthy Hannától. Latinovits-csal meggyűjt a baja. „Szép ember. Mondtam neki, azért nem sikerül, mert olyan szabályos. Csak kívülről, felelte. Belülről nem.”

Miből élt a Nyugat?

A Nyugat mecénásai között elsősorban Hatvany Lajost, Fenyő Miksát szoktuk emlegetni, de keveset beszélünk a magánvagyonukkal tulajdonosként is csatlakozó munkatársakról (Móricz, Babits) és a részvények vásárlásával a kiadót életben tartó bankárokról, mágnásokról.A folyóirat 1908-as indulását követő évben létrejött a lap anyagi fedezetének megteremtését szolgáló könyvkiadó, mely mindenekelőtt a Nyugat állandó szerzőinek köteteit kívánta megjelenteti. A sort Gellért Oszkár A deltánál című verseskötete nyitotta meg, Falus Elek tervezte borítóval, az első sikerkönyv Móricz Zsigmond Hét krajcárja volt. Egy évvel később a kiadó részvénytársasági formát vett fel, a többségi tulajdonos Hatvany lett. Pontosabban (Láng József Ady-kutató közlése szerint) 110, egyenként ezer korona névértékű részvényből 65 maradt a Hatvany-család tulajdonában, a maradék 45 részvényen tíz tulajdonos osztozott, a kor olyan mágnásai, mint Chorin Ferenc, Weiss Manfréd gyártulajdonosok, Károlyi Imre nagybirtokos, Lánczy Leó és érdi Krausz Simon bankárok
Hatvany a lapot és a kiadót az alapító tagok, és elsősorban Ady Endre fórumaként szerette volna működtetni, ellentétben a kísérletező Osvát Ernővel és a többi szerkesztővel. Jellemző a Hatvany pártfogását élvező Adyra, hogy természetesnek vette, ő is részesül a részvényekből. Mivel a részvényeket nagyjából már kiosztották, 1910 márciusában Ady szemrehányó levelet ír Fenyő Miksának, aki válaszában a sértődött költőt Hatvanyhoz irányítja. („Ami azt illeti, hogy részvényeket akarsz, hát e tekintetben írj Hatvanynak: ha neki úgy tetszik, adjon. Én a magam részéről ezt az ügyedet nem képviselhetem. Különben is naiv dolog azt hinni, hogy te néhány részvénnyel arra bírhatsz bennünket, hogy egy kedvetlen gyönge figyelődre azt mondjuk, hogy kiváló munka.”)
Egy percig sem volt béke a kiadónál, a szerkesztők vitája odáig fajult, hogy Hatvany a részvénytársaság megalapítása után alig egy évvel, 1911 áprilisában részvényeinek felét eladta Magyar(-Mannheimer) Mórnak, a Révay kiadó üzletvezetőjének. A Nyugat Rt. cégvezetőjévé előlépett Magyar nemcsak Hatvany, hanem más tulajdonosok részvényeiből is vásárolt. Ez az állapot csak háromnegyed évig tartott: Hatvany és Osvát párbaját követően Magyar Mór – állítólag Móricz fegyverével – főbe lőtte magát, mivel a kiadó csődjét látta Osváték vitájában.
A részvények sorsa ettől kezdve bizonytalan. Az tűnik biztosnak, hogy az Athenaeum kiadóhoz kerültek Hatvany részvényei, a kistulajdonosoknál lévő papírok is nyilván gazdát cseréltek, vagy egyszerűen elértéktelenedtek. A kiadói tevékenység „biztosra ment”, piaci szempontból gazdaságos köteteket (Ady, Móricz) jelentetett meg, és ekkor készültek a két-három művet is egybekötött kolligátumok. 1914-től következett a kiadói működés mélypontja, Ady beperelte a Nyugatot, Móricz pedig megvásárolta a készletben maradt összes könyvét, majd szerződést kötött a Légrády testvérekkel azok forgalmazására. 1917-ben minden megmaradt könyvet átadtak a Lantos Antikváriumnak, ahol az eladhatatlan köteteket megsemmisítették, miközben a folyóirat is hatalmas árengedménnyel kínálta a műveket A megszűnt kiadó helyett a folyóirat jelentette meg az újabb köteteket, főleg bibliofil kötéssel (Babits Recitativ, Móricz Szegény emberek, Kaffka Az élet útján stb.).
Az biztos, hogy Osvát öngyilkossága után (1929) a szerkesztést vállaló Móricz a Légy jó mindhalálig színdarab honoráriumából megveszi az akkor már tetemesnek nem mondható cégvagyon harmadát, Babits ugyanilyen tulajdonrészre a Baumgarten alapítványtól hoz támogatást, a harmadik harmad Fenyő Miksáé lesz. Móricz nagy hangsúlyt fektetett a könyvkiadói tevékenység fellendítésére, több sorozat indítását is kezdeményezte. A lendület négy évig tartott, Móricz Gellért Oszkárnak adja tulajdonrészét. Ezt követően az első komoly kötet 1934-ben Babits irodalomtörténete volt, mely a Könyvnapra látott napvilágot. A kiadó folyamatosan anyagi nehézségekkel küzdött, sokszor előfordult, hogy már meghirdetett könyvek mégsem készültek el. 1940-ben az ekkor már kft formájában működő kiadót törölték a névjegyzékből. Az utolsó években elsősorban Kosztolányi és Illyés munkái (Kosztolányi esetében posztumusz) jelentek meg, a folyóirat kiadói tevékenysége 1944 nyarán fejeződött be, a hatóságok kényszerítésére. A világháború után még rövid ideig, a Révai kiadó berkein belül működött, majd az államosítás áldozatává vált, mint minden más magánkiadó.
Az itt közölt, 1911-ben kibocsátott részvényen Osvát Ernő és Magyar Mór aláírása olvasható, a szelvényeken Ignotus és Hatvany kézjegyét ismerjük fel. A Nagy Lajos-köteten lévő ceruzás rájegyzés pedig arra utal, hogy e példány is megfordult Lantos antikváriumában.