Pilinszky Párizsból Londonba

Kevés magyar költőnek adatott meg, hogy még életében jegyezze a világirodalom. Pilinszky főleg angol nyelvterületen vált ismert és olvasott költővé, köszönhetően az angliai emigráció számos alakjának és fordítójának, Ted Hughes-nak. Az alábbi levelet Siklós István költő-szerkesztőnek írta Londonba.

Mr. István Siklós
B.B.C.
Hungarian section
LONDON
England


Exp. János Pilinszky
C/o Jutta Scherrer
13, rue Rollin
Paris – 5e
France


1974, márc. 22.

Drága István!

Hát ismét Párizsban…
Még otthon sikerült megszereznem a „Szálkák” két példányát. Az egyiket mindenképp szeretném megküldeni Neked, a másikat Cs.-nek. Pistám, írd meg (szép és olvasható írással) a pontos címedet. Tudod, amióta Londonban elvesztettem a noteszemet, húsz esztendő gondosan összegyűjtött címjegyzékével…
Nem tudom, mikor látjuk egymást? Lehet, hogy jövő évben Amerikába utazom, s talán akkor? Ki tudja, akkorra talán elkészül valamelyik angolnyelvű kötetem…
Őszinte szeretettel ölel,
Marianne-nak kézcsókom, János


Pilinszky János (1921-1981) a hatvanas évek elejétől több ízben járt külföldön, így Svájcban, Lengyelországban, Újvidéken, Rómában, és többször Párizsban, ahonnan az itt publikált levelet is feladta, Jutta Scherrer címéről. A német származású, Párizsban tanító vallástörténésszel 1970 végén ismerkedett meg, és bár világnézetük igencsak távol állt egymástól (Scherrer elkötelezett marxista, Lukács-hívő volt), szenvedélyes szerelem bontakozott ki közöttünk, ahogyan erről Pilinszky naplójegyzeteiben is megemlékezik, illetve amiről a hagyatékában fennmaradt több száz levél is tanúskodik. A férjezett asszony semmiképpen sem kívánt Magyarországon élni, ezért Pilinszky kacérkodott az emigrálás gondolatával, végül 1976 elején szakítottak – a költő idegösszeroppanással kórházba került. Ezek az évek jelentették Pilinszky utolsó költői korszakát, évente több hónapot is Párizsban töltött, fennmaradt publicisztikai írásai párizsi élményekben gazdagok: kiállítási beszámolóit, filmélményeit, illetve az „Egy lírikus naplójából” című sorozatát az Új Ember rendszeresen közli. 1976 után már nem írt verset.
A levél címzettje, Siklós István (1936-1991) 1956-ban hagyta el Magyarországot, a londoni egyetemen szanszkritot hallgatott és verseket írt, rendszeresen publikált emigráns lapokban. Már Londonban vette feleségül Záhonyi Mariettát. 1964-ben került a BBC magyar adásához, melynek 1980-tól vezetője lett. Cs. Szabó Lászlóval és Czigány Lóránttal együtt alapítója volt a Szepsi Csombor körnek. Költőként, szerkesztőként és vendéglátóként aktívan részt vett az emigráns, illetve az anyaországban maradt irodalmi körök életében: otthonában (7 St. James's Mansions West end lane London N. W. 6.) rendszeresen vendégül látott Magyarországról érkező írókat (Illyés, Weöres, Pilinszky). 1978-tól elindította a BBC-n a Magyar írók Angliában című sorozatot, ahol többek között Határ Győzőt, Sárközi Mátyást, Gömöri Györgyöt, Cs. Szabót, Szász Bélát látta vendégül. Sokat tett Pilinszky angliai megismertetéséért, Gömöri Györggyel elsőként ültették át angolra verseit, ám később Csokits János és a költő Ted Hughes (1930-1998) fordításai láttak napvilágot 1977-ben (Selected Poems, Carcanet Press, Manchester) A Columbia Dictionary of Modern European Literature magyar vonatkozású anyagát Gömöri szerkesztette, az ő megbízásából Siklós írta Pilinszky szócikkét.
Pilinszky először 1967 augusztusában járt Londonban, ekkor hívták meg az 1969-es Poetry International fesztiválra. A költőtalálkozó alkalmából Siklós rádióinterjút készített Pilinszkyvel, illetve az ő nyersfordításai alapján, Ted Hughes fordításával hangoztak el az előadóteremben a költő versei. Három évvel később ismét részt vett a költőtalálkozón: 1972. június 21-én Jutta Scherrerrel érkezett Londonba, ahol megint csak Siklós vendégei voltak.
A levélben említett Szálkák című kötet 1972-ben jelent meg a Szépirodalmi kiadónál, „Cs.” pedig Cs. Szabó László (1905-1984) író, szerkesztő, a BBC magyar adásának munkatársa.
Pilinszky 1975-ben valóban járt az Egyesült Államokban, New Yorkban, erről Amerikai képeslap címmel jelent meg beszámolója az Új Ember 1975. július 6-i számában. Az első angol nyelvű kötete a fentebb említett 1977-es kiadás. Már a BBC számára 1967-ben készült interjújában (Cs. Szabóval beszélgetett) említi, hogy a repülőtéren azzal a hírrel fogadták: T. S. Elliot fiatal barátja, Ted Hughes előzetes fordításai alapján több kiadó is meg kívánja jelentetni verseit. (Pilinszky nem beszélt angolul, ahogy Hughes sem magyarul. Kettejük beszélgetéseit Hughes franciául kiválóan beszélő nővére tolmácsolta.) Szó volt kétnyelvű változatról, egy finn költővel való közös kiadásról, sőt, más fordító is dolgozott a verseivel. A hosszú évek munkájáról érzékletesen beszél egy 1976-os BBC-interjúban Pilinszky, Hughes és Csokits. Ám hogy mi lett a sorsuk a meg nem jelent köteteknek, és miért kellett ennyi évet várni a megjelenésre, arra Pilinszky már 1969-ben, egy interjúban (Élet és Irodalom) megadta a választ: „A külföldi fordítások, akárcsak a siker, kívül esnek a költő tulajdonképpeni gondjain. S ha lehet, még határozottabban éreztetik vele eredendő kiszolgáltatottságát.”

Faludy György vallomása 1986-ból

Faludy György vallomásokkal teli levelét az emigrációból Vezér Erzséber irodalomtörténésznek írta 1986-ban. Még egyikük sem sejtette, hogy hamarosan visszatérhet a költő, és végre megjelenthetnek művei Magyarországon.
Faludy György a 80-as években Vezér Erzsébet irodalomtörténészhez Torontóból írt leveiben a költő műveinek külföldi kiadásairól, a jelen és a múlt emigráns magyarjainak (Koestler, Jászi, Lesznai, Mikes és mások) életéről, utazásokról, találkozásokról vall, és arról, miként vélekedik az itthon maradt pályatársakról.
Vezér Erzsébet a demokratikus ellenzék aktív tagjaként a híd szerepét töltötte be az emigráns irodalom és a magyar irodalomkutatás, illetve a második nyilvánosság között. A Petőfi Irodalmi Múzeum hangtára számára készített életút-interjúkat a 60-as évek közepétől többek között Lesznai Annával, Gyömrői Edittel, Cs. Szabó Lászlóval, Hatvany Bertalannal, Fenyő Miksával, Ignotus Pállal, Lengyel Menyhérttel, és ebbe a sorba illeszkedett Faludy Györggyel 1982-ben felvett beszélgetése. (Vezér Erzsébet 1982-ben kapott engedélyt arra, hogy Amerikába utazzon a Polányi-hagyaték ügyében, ekkor kereste fel a Kanadában élő magyar írókat is.) A munkakapcsolat barátsággá fejlődött, a költő feltétlen bizalmába vonta Vezér Erzsébetet. Erről tanúskodik, hogy a levelekben Faludy több esetben tesz említést mellékelten elküldött versekről – holott ezek a 80-as évek közepén a tiltott irodalom kategóriájába tartoztak. Az emigrációt követő első Magyarországon kiadott kötete a Pokolbéli víg napjaim 1987-es szamizdat kiadása volt: Demszky Gábor ÁB Kiadója négyezer (!) példányban sokszorosította a recski emlékeket őrző írást. Ekkor még nem tudhatta Faludy, hogy a következő évben Budapestre látogathat, sőt, hamarosan haza is települhet, a kötet legális kiadása (Magyar Világ) pedig 1989-ben a könyvesboltokba kerül.
Hogy miért választottuk az alábbi, részletekben közölt levelet a számos más, politikatörténeti vagy irodalomtörténeti szempontból esetleg fontosabb levél közül? Két olyan szakasz található e dokumentumban, mely valamifajta vallomás Faludytól: az egyik egy ars poetica, a másik pedig arról szól, hogy a költő életének már a vége felé jár – legalábbis így gondolta 1986-ban!

„Drága Erzsébet:
még egyszer szívből gratulálok az Arthurról írt cikkedhez (azt hiszem, a róla írt, úttörő esszédhez csatolt örömömről szóló sorokat nem kaptad meg); most került újra a kezembe, Azt hiszem, láttad az Ausztráliában magyarul megjelent, róla szóló emlékkönyvet, hová Orwell, Mikes és mások mellett én is írtam. Az Encounter két számában megjelent Arthurról szóló megemlékezések egyformán silányak voltak. Mikes Gyurka könyve, mint mindig, kedves; de csak anekdóták vannak benne, a lényegről nem szólnak. – Mellékelten küldök vagy 35 verset, illetve versfordítást. Az eddig kész, mintegy 1200 versnek – nem lesz már sokkal több – alig három százaléka; ráadásul buta vagyok, amiért nem jegyeztem fel, mit küldtem el Néked. Nem gondoltam arra, hogy ösztönösen a kedvenc-verseket küldöm majd többszörösen. Még szerencse, hogy sok kedvenc van, már azért is, mert olyan verseket, amelyeket nem szeretek, nem fordítok le.
(…) Tavasz felé lemegyek Dubrovnikba egy hónapra; szeretném Milován Dzsilászt meglátogatni Belgrádban, de félek, kirúgnak Jugoszláviából. Nyaranta mindig fiaméknál járok Angliában és Londonban Mikesnél, Katona palinál, Vizinczeynél. A második unoka addigra meglesz. Egészségi állapotom igen jó – jobb mint tíz éve – és orvosom, Lazarovits Pista (akit Wallenberg húzott ki a tehetvagónból a Keleti pályaudvaron, útban Auschwitz felé) hihetetlen buzgalommal gondoz, elannyira, hogy tüsszögni sem merek, mert ha igen, Eric telefonál neki és 15 perc múlva itt van nálam. Elie Wiesel Nobel díjának rendkivül örültem. Mint tudod, engem is ajánlottak megint. Erre a következő versikét szereztem:

Nobel-díj

Lezüllött az irodalom.
Költő csak nagyritkán akad.
Ott tartunk, hogy már engem is
Nobel-díjra ajánlanak.

(…) Ami pedig az anyagi lesajnálást illeti – igaz, hogy szinte soha életemben nem volt többem, mint szállásra és élelemre való a következő 4 vagy ritkábban 6 hétre és megesett, hogy évekig laktam jóbarát házában – de ez sohasem bántott, már azért sem, mert nem Aczél György döntötte el, hogy mi jelenik meg tőlem; és kora fiatalságomtól nem azt tartottam fontosnak, hogy mit nyomnak ki dolgaimból, hanem azt, hogy mit írok.
(…) Lesznai Anna (ez a Te érdemed) sokszor jut eszembe. Amikor Oberlinben felmentünk a lépcsőn, ahol Jászi tartott egyetemi előadást nyitott ajtók mellett. – «Milyen szépen megtartotta debreceni kiejtését!« mondta Anna elragadtatva. Csak akkor, amikor fölértünk, vette észre, hogy Jászi angolul beszél debreceni kiejtéssel. – Vette-e odahaza valaki már észre a hasonlóságot egy és más téren Szergej Jeszenin és Attila közt? «Egy titkos álmot táplálok magamban – hogy tiszta a szívem – és az őszi szelek takarója alatt – megölök (feldarabolok?) egy embert.« Így Jeszenin. – Ezer dologról kéne még írni, de befejezem. Ölellek szívből – és ölelem mindazokat, akiket nem ismerek – tudod, kikről van szó – és akikre olyan büszke vagyok, tisztára önző okokból, mert megaranyozták életem végét.
Gyurkád”