Hamisítványok lennének a Mozart-dedikációk?

Korábban bemutattam azt a táviratot, melyen Esterházy Pál megkéri Varjú Elemér múzeum igazgatót, az Árverési Csarnok szakértőjét néhány tétel megvásárlására: Mozart saját árnyképeit (Esterházy Mária műveit) dedikálta az őt vendégül látó Esterházy család tagjai számára.
Csakhogy Stemmer Ödön, a neves könyvkereskedő Egy antikvárius visszaemlékezései című kötetében korának egyik legnagyobb hamisítási botránya kapcsán hozza szóba az említett tételeket. Emlékezete szerint 1913-ban egy német férfi megpróbálta neki eladni ezeket a képeket, és ugyanezekből az egyedi (?) dedikációkból adott el az Országos Levéltárnak is. Csakhogy Stemmer rájött – még mielőtt tudta volna, hogy több is létezik belőlük -, hogy ezek hamisítványok, és értesítette a Levéltár igazgatóját is. Kiderült, hogy Bécsben több antikváriust is meg tudott téveszteni a hamisító, a Börsenblatt für den Deutschen Buchhandel 1915-ben pedig már a gazfickó leleplezéséről számol be.
Az üggyel kapcsolatban felmerül néhány kérdés. A feltétlen szaktekintélynek számító Varjú Elemér 1921-ben hogyhogy nem tudott a kor legnagyobb hamisítási botrányáról? Megvásárolta-e Esterházy a tételeket? A jól tájékozott Stemmer értesítette-e az Árverési Csarnokot a tételekkel kapcsolatos kétségekről? (Kötetében erről nem esik szó.) Vagy ha nem, akkor miért hagyta elárvereztetni azokat?
Ami tény: Mozart ismert, beazonosított ábrázolásai között nem szerepel olyan árnykép (egyébként rengeteg készült), ami Esterházy Mária munkája lenne.
Viszont lehet tudni Mozart és az Esterházyak kapcsolatáról – Mozart írt temetési zenét Esterházy Ferenc halálára, éppen 1785-ben (a dedikáció éve!). Ugyanis a szabadkőműves Mozart páholyának nagymestere volt az említett Esterházy.

Rippl-Rónai és Maillol

Egy francia szobrász és egy magyar festő barátságáról tanúskodik az a levél, amelynek pontos fordítása és datálása még a kutatókra vár. A feladó Aristide Maillol, a Nabis-csoport nagyszerű művésze, a címzett pedig Rippl-Rónai József, az ekkor már távol élő alkotótárs.
Mivel a levél borítékja elveszett (bár egyszer elő is kerülhet), és a sűrűn teleírt négy oldal nem tartalmaz dátumot, a szöveg egyes részeiből következtethetünk a megírás idejére. Maillol megemlíti, hogy Bibesco hercegtől levelet kapott, aki éppen Madridban van Bonnard-ral és Vuillard-ral. Antoine Bibesco (Bibescu) román arisztokrata és diplomata, miniszterelnök unokája lelkes patrónusa volt a nála csaknem egy generációval idősebb Nabis-művészeknek és a mögöttük álló Revue Blanche folyóiratnak, édesanyja szalont tartott fenn Párizsban, ahol a zenei, irodalmi és képzőművészeti élet legjava megfordult. Bibesco és a két festő emlékezetes spanyolországi útjára 1901-ben került sor, heteken át járták Andalúzia nagyvárosait, az útról készült fotósorozat 1987-ben a Musée d’Orsay gyűjteményébe került.
Ugyancsak az 1901-es évszám kiválasztását támasztja alá a levélben feltett egyik kérdés: „még mindig ott van a fagyban? Ne maradjon sokáig…”. Ebben az évben Rippl-Rónai többek között Oroszországban próbált szerencsét, ám egészsége nehezen bírta a zord időjárást (az ott összeszedett „nyavalyák” élete végéig kínozták), hamar hazatért, és a következő évben – a Róma-villa megvásárlásával – végleg Kaposváron telepedett le.
Maillol és Rippl-Rónai barátsága legendás. A fiatal magyar festő a müncheni tanulóéveket követően 1887-ben Párizsba költözött, ahol két évig az akkor már dúsgazdag és világhírű Munkácsy Mihály műtermében kapott munkát: a kapós szalonzsánerekről készített kisebb másolatokat a kevésbé tehetős vásárlók számára. A folyton megélhetési gondokkal küszködő ifjú művész egy idő után még ezt az anyagi biztonságot is feladta, és elindult a mestere által csak „mázolóknak” nevezett impresszionisták, sőt, posztimpresszionisták felé. Ebben nagy szerepet vállalt skót grafikus barátja, James Pitcairn Knowles, aki megismertette a szimbolizmussal, megmutatta neki Gauguin és Whistler festészetét. 1892-től a kilakoltatás elől Párizs egyik falusias hangulatú külvárosában, Neully-ben béreltek egy romos házat, évekig itt éltek immár hármasban, Lazarine-nel, Rippl-Rónai későbbi feleségével.
Rippl-Rónainak Öreganyám című festménye hozta meg az áttörést, 1894-es kiállításával elnyerte a Nabik (Próféták) barátságát, akikkel ugyancsak Knowles volt az összekötő kapocs: a skót művész együtt tanult a Julian-akadémián Maillollal, Bonnard-ral, Vuillard-ral és Félix Vallotonnal. Knowles és Maillol hatására sikerrel kipróbált több sokszorosításai eljárást, és elindult az iparművészet felé – ennek eredménye Andrássy Tivadar budai villájának ebédlője, illetve Georges Rodenbach költő csodálatos, Rippl-Rónai- és Knowles-metszetekkel illusztrált két verseskötete. 1898-ban a spanyol határmenti Banyulsban látta vendégül Maillol családja, az itt készült olajképek külön fejezetet jelentenek a festő életművében.
Rippl-Rónai azonban mindenáron budapesti elismerésre vágyott, ám évekig közöny fogadta kiállításait. Ekkor, 1901-ben utazott Belgiumba, majd Szentpétervárra, végül szülővárosában, Kaposváron kötött ki és lassan a hazai művészvilág is befogadta. Maillollal való barátsága azonban töretlen maradt. 1914-ben a család Franciaországba utazott az örökbe fogadott unokahúg, Anella rokonait meglátogatni. Ott érte őket a világháború kitörése, a Monarchiából érkezett furcsa művészt a falubeliek megtámadták, majd a hatóság a chartreuse-i fogolytáborba szállította. Rippl-Rónai több mint hét hónapig volt fogságban, ahol tábor lakónak megrajzolásával töltötte az idejét. Ki más segíthette volna, mint a két régi barát, Maillol és Denis, akik közbenjárására végül hazaengedték.
Rippl-Rónai a Maillol való megismerkedéséről, a közelében töltött évekről először a Nyugat, majd 1957-ben a Szépirodalmi kiadónál megjelent emlékezéseiben ír, mély szeretettel. A most közölt levél nehezen olvasható soraiból pedig kitűnik az a hallatlan elismerés, amit a francia szobrász érzett a magyar barátja iránt.

Lesznai Anna és a könyvművészet

A magyar modernizmus tele van színes, sokoldalú, több műfajban egyenértékű életművet létrehozó egyéniségekkel. Ilyen többek között Kassák Lajos, Moholy-Nagy László, Kozma Lajos vagy éppen Lesznai Anna, aki éppúgy volt író, költő, mint grafikus, iparművész és könyvművész, a magyar népi ihletésű szecesszió talán legnagyobb hatású és máig legnépszerűbb alkotója.
Azt sem könnyű eldönteni, hogy irodalmárként vagy képzőművészként indult, hiszen nagyjából egy időben, a múlt század első évtizedének végén jelent meg első verseskötete (Hazajáró versek) és lépett festőként a közönség elé, leghatásosabban a Nyolcak művészcsoport „kültagjaként”. Ahogy ma mondanánk, Lesznai Annát kapcsolati hálója is predesztinálta a közéleti szerepre: unokatestvére volt a Nyugat-alapító Hatvany Lajos (barátság Adyval), valamint a neves festő és műgyűjtő Hatvany Ferenc (barátság Czóbellel, kapocs a Nyolcakhoz), második férje volt Jászi Oszkár (kötődés a Huszadik Század folyóirat progresszív szellemi köréhez, így Lukácshoz és Balázs Bélához). Először 1919-ben volt kénytelen emigrálni, mint a fent említett körök nagy része, csak 1930-ban tér vissza, azután az évtized végén ismét, immár véglegesen elhagyja az országot. Rövid időre, a 60-as évek közepén jár ismét Magyarországon, ekkor jelenik meg Kezdetben volt a kert című kétkötetes önéletrajzi regénye, mely a kor más szépirodalmi kiadványaitól eltérően legalább annyira ritka kincs az antikváriumok polcain, mint „Máli” más, bibliofíl jellegű első kiadása a század elejéről.
Lesznai Anna irodalmi és képzőművészeti kreativitása elsősorban könyvművészetében kapcsolódott össze. A század eleji magyar könyvművészet előmozdításához elsősorban olyan műhelyek kellettek, mint a Kner-, a Tevan-, az Amicus- és a Nyugat könyvkiadó, ahol a forma fontossága nem szorult a tartalom mögé, neves alkotók adták nevüket a képző- és iparművészet határán, pontosabban perifériáján mozgó műfajnak. A Nyugat-könyvek címlapja a legtöbbször Falus Elek tervei alapján készült, a Kner kiadványainak arculatát főként Kozma Lajos határozta meg, az Amicus bibliofíl kiadót Reiter László grafikus alapította, itt elsősorban az ő munkáival találkozhatunk. Lesznai Anna több kiadónak is dolgozott, de nem elsősorban a kiadóhoz, hanem a szerzőhöz való kötődése hozta a megrendelést. Az természetes, hogy saját köteteinek többségét maga illusztrálta (kivétel a Bécsben 1922-ben kiadott Eltéved litániák című kötetének futurista címlapja, amely harmadik férje, Gergely Tibor munkája), a borító terve is a saját munkája, mesekönyvei esetében a belső illusztrációkat is maga készítette. Nem titkolta, hogy a mesék világa vezette el őt a művészetekhez, és valóban itt érte el a legnagyobb sikereit is. A kis pillangó utazása Lesznán és a szomszédos Tündérországban, illetve a Mese a bútorokról és a kisfiúról a műfaj legvarázslatosabb darabjai közül valók, neves irodalmárok adóztak tisztelettel irántuk. Illusztrációinak jellegzetessége az erőteljes, bátor színhasználat, a népies ornamentika, a virágmotívumok használata, a rajzok hímzés-jellegű látványvilága és az utolérhetetlen báj, ami korabeli kritikusait (például Adyt) is magával ragadta. Az életében megjelent kevés mesén kívül a hagyatékban kéziratban maradt darabokból közöl néhányat a Petőfi Irodalmi Múzeum néhány éve megjelent Idődíszítés című albuma.
Saját könyvei mellett Ady Endre két kötete is Lesznai címlapjával jelent meg (A magunk szerelme 1913-ban és a Ki látott engem? 1914-ben), de barátságuk legszentebb darabja az a hasonló látványt nyújtó díszpárna, amelyet Ady számára hímzett. Kissé elüt a többi borítótól visszafogott színvilágával Balázs Béla Kner-kiadású Misztériumok című kötetének fekete-vörös címlapja. A három egyfelvonásos első darabját, A kékszakállú herceg várát Bartóknak és Kodálynak, A szent szűz vérét feleségének, Hajós Editnek és Lukács Györgynek, A tündért pedig ki másnak, mint Lesznai Annának ajánlotta a szerző.

Karinthy Micimackója

Ez a lap egy hosszabb Karinthy-írás egyik oldala, melyen az író Milne kötetével való találkozásáról és Micimackó "blődliző-költészetének" bájáról ír. A teljes szöveget a Pesti Naplóban leltük meg.


A lapot Zágoni Miklós, a neves tudományfilozófus, éghajlatkutató gyermekkorában kapta Karinthy Cinitől.

"Jóapám és Karinthy Ferenc anno irodalmi, sport és egyéb okok mián jó kapcsolatban voltak egymással. Amikor a Micimackó 1957-es új kiadása megjelent, én éppen öt éves korúvá vénülvén, olvasós korba léptem. Így Cini egy példánnyal lepte meg Apámat. A könyvet hamar salátává olvastam.
Mindig is tudtam, hogy a kijárós lapoknak nem mindegyike tartozik a nyomtatott műhöz, hanem egy kézirat-oldal is leledzik benne. Ezzel azonban az idők során nem sokat foglalkoztam. Hanem amikor a lányaim is Micimackó-fogyasztóvá váltak, ismét elővettem a régi jó példányt, s most már megragadta a figyelmemet a különálló papírlap. Hogy ezt anno Cini véletlenül felejtette-e az új kötetben, vagy ezt az egy lapot nekünk kívánta ajándékozni, már nem tudhatjuk meg. Mindenesetre családilag kiörvendeztük magunkat a megtalálásán, azután pedig - egy rádióműsor hatására - eljuttattam Kiss Ferenchez. Most pedig igen örülök, hogy jó helyen, a kiváló - és egyre fejlődő - magyar irodalomtárban találta meg végső, méltó helyét.
Zágoni Miklós"

Karinthy írását teljes terjedelmében a Pesti Napló közölte 1935-ben, kézirata - egyelőre - ez az egyetlen lap, a számozás szerinti második oldal került elő.
Az alábbiakban a cikk teljes szövegét közöljük, vastagon szedve azt a részt, amelyik a kéziratos lapon szerepel:

Micimackó megérkezett
Az első Micimackó-könyv a magyar könyvpiacon
Írta: Karinthy Frigyes
Tulajdonképpen nem is illik, hogy Micimackónak a magyar gyermekirodalomba való ünnepélyes bevonulásáról én számoljak be, aki a kaput kinyitottam számára, vagyis lefordítottam őt, helyesebben átültettem, ahogy mondani szokták. Praktikusabb is az volna, ha más írna róla, az legalább dicsérhetné a fordítót, amit én nem tehetek meg, pedig kedvem volna hozzá, mert mondhatom, hogy a magyar nyelven megjelent könyvet átolvasva, éppen úgy, vagy még jobban röhögtem és élveztem, mint amikor angolul került a kezembe. Hiába, más azért az, anyanyelven olvasni valamit, különösen, ha ilyen… bocsánat, most veszem észre.
Egyébként az Athenaeum kiadóhivatalában várakoztam éppen, szórakozottan lapozgatva az angol könyveket, mikor kitűnő kollégámnak, a fiatal, de jólismert és népszerű Milne mesternek Winnie-the-Pooh-ja kezembe került. Először a rajzocskák leptek meg, egyszerű és finom vonalaikkal, azután belekukkantottam a szövegbe. Az egyik oldal ilyenformán kezdődött:
„A kis Malac (Malacka) nagyot ugrott ijedtében, de ugyanakkor el is szégyellte magát gyávaságáért, s hogy ne vegyék észre a dolgot, még egy párat ugrott utána s könnyedén megjegyezte, hogy ilyenkor reggel szokta elvégezni mindennapi tornagyakorlatát."
Tyű, mondtam magamban, ez az én emberem. Hiszen ez az állatokat s még hozzá nem is igaziakat, csak játékállatokat, vagyis tárgyakat úgy látja és szólaltatja meg, ahogy titokban jómagam szoktam (csak nem merem mindig bevallani), hogy bennük van az ember, sőt sokkal őszintébben és igazabban bújkál bennük, mint ahogy a valódi nyilatkozik meg, különösen, ha az illető felnőtt, tehát nagyképű és fontoskodó. Ugylátszik megtaláltam azt az embert, aki velem együtt megértené Cini fiamat, aki 5 éves korában könnyes szemmel állt meg a kirakat előtt egy letört lábú baba előtt és azt mondta „sze-e-egény" s hiába oktattam őt, fontoskodó felnőtt létemre (mentségemre legyen mondva, minden meggyőződés nélkül) hogy egy holt tárgyat nem lehet sajnálni, mert az nem érez és nem szenved.
Együltömben végigolvastam Winnie-the-Pooht (még most is hálás vagyok az igazgató urnak, aki ilyen soká váratott) s félórán belül megállapodtunk a fordításban.
Nekem, bevallom, különösen a versek tetszenek ebben a könyvben. Eredetiben ahhoz a műfajhoz tartoznak, amit a boldog és ráérős angol irodalmár „nonsense poetry"-nek nevez, magyarul, illetve pestiül "blődliző-költészetnek„ hívnám - a műnek az a lényege, hogy a „felnőtt és logikus" lélekszámára látszólag értelmetlen és irracionális gondolatokat és érzéseket úgy fejezze ki, hogy a dolgok lényege, a minden jelenség mögött ott rejtőző. álomszerűség, az álom kecses és csöppetre ésszerű józan lelke de mindig kómikus, tehát mindig józan ősvilága átüthessen rajta. Ennek a költészetnek olyan lángelmék voltak a művelői, mint a híres „Alice Csodaországban" szerzője, s a németek közt Morgenstern. Érdekes, hogy a gyerekek mindig szerették ezt a fajta költészetet: ők közelebb vannak ahhoz az ősvilághoz. Milne kitűnően játszik a hangszeren. Egy példa:
„Csütörtök este ujra itt a hideg
Zúzmaraingben a bozót didereg
Ilyenkor érzem, mi mélyen igaz
Hogy az meg ez meg ez meg az."
Tudni kell, hogy ezt a szép költeményt Micimackó szavalja, aki nagyon szereti a költészetet, egy költő veszett el benne de kicsit ostobácska lévén, úgy segít magán, hogy a csattanónál valahogy elsikkasztja a gondolatot. Azonkívül nagyon a szívemhez nőtt, fordítás közben, a bánatos csacsi, Füles alakja, aki fájdalmas mazochizmusban élvezi árvaságát, egy elérhetetlen boldogságról álmodozva az üres mézescsupor és a szétpukkant léggömb roncsai fölött. Na és a többi: nyuszi, Kanga, Zsebibaba, Bagoly és Róbert Gida. Angyali társaság.
Micimackó megjelenését a magyar könyvpiacon szenzációnak érzem, mint mikor távoli rokona, Mikimauz jelent meg először a filmen. Van is köztük valamit – ellentétes – vonatkozás. A rajzfilmek népszerű hőse a jelenségek világában való korlátlan szabadságot a fizika és élet törvényeinek fittyet hányó vágyálmot fejezi ki, - Micimackó inkább a komikusan és emberien piszmogó szorongást a valósággal szemben, amin nem lehet segíteni, alkalmazkodni kell hozzá.
S végre, a nagy kérdés, hogy mit szólnak majd hozzá a gyerekek, akiknek írták?
Abból, hogy a tehetséges és művészösztönű felnőtteknek is tetszik, arra következtetek, hogy a gyerekek száz százalékig meg fogják érteni. Nem hiszek az olyan gyermekirodalomban, amit magam ne olvasnék gyönyörűséggel. Nincs köztünk olyan nagy különbség, mint ahogy általában hisszük, a végtelenhez mérve igen rövid életünket. Vannak tények, amik életünk első éveiben nyilvánvalóbbak, mint később: és ezek az igaziak.
Hogy is mondja Micimackó?
„Erdei körökben az a nézet,
Hogy a Mackó szereti a mézet.
Ez nem afféle
Szerény
Vélemény,
Ez tény, tény, tény!”

forrás: Pesti Napló, 1935. december 1.

"Tömbmúlatság" a Japánban, 1946-ban

A bélyegző szerint 1946 decemberében írt levelében Szép Ernő egyik szövegét ("Prológját") ajánlja fel közlésre Szegi Pálnak, a Képes Hét szerkesztőjének. Az írást a Japán kávéházban Boros Ida színésznő olvasta fel, akit az utókor leginkább az 1956-os „Honvágy-dal” előadójaként ismer.

Tekintetes
Szegi Pál
Főszerkesztő úr
Budapest
V. Honvéd u. 10.
„Képes Hét”

Szép Ernő
VI. Liszt Ferenc-tér 11.
Érkeztető bélyegző: XII. 17.

Palikám, lévén lapod a lakók lapja, eszembe jutott becses figyelmed fölhívni egy most szombaton este a Japán-kávéházban tartandó tömbmúlatság prológjára, melyet velem írattak, egy fiatal színésznő, Boros Ida mondja el. Ha érdekel a dolog, elküldhetsz valakit a Japánba, elkérni közlésre a prológot. Meglehet, hogy a Színház c. lap kötötte már le magának; a Színház igazgató-szerkesztője, Gelléri Andor úr rendezi az estét, ő is kérte a prológot. Ebben az esetben kérlek haragúdjál rám mert fárasztottalak és bocsáss meg majd idővel
Ölel szerető atyád
Sz. Ernő
Szerda

Szegi Pál: (1902-1958) kritikus, szerkesztő, a Pesti Hírlap Vasárnapjának, később a Szabad Művészet főszerkesztője, a világháború után rövid ideig a Képes Hétnek dolgozott.
Boros Ida: színésznő. Apró szerepet kapott az Állami áruház (1952) című filmben, majd rövid ideig börtönben ült. Ezt követően egy Kálvin téri kerthelyiségben énekelt. 1956-ban, a forradalom napjaiban a Magyar Rádióban szalagra énekelte az „Honvágy-dalt” („Oly távol, messze van hazám…”), melyet később a Szabad Európa rádió rendszeresen játszott. A forradalom leverése után elhagyta az országot, későbbi pályafutásának egyetlen emlékezetes szerepét egy osztrák-német koprodukciós filmben játszotta (Drei Mann in einem Boot, 1961).
Gelléri Andor: Gelléri András (1901-1968) újságíró, szerkesztő, 1922-1938 a Színházi Élet munkatársa, 1940-44 a Film-Színház-Muzsika főmunkatársa, 1946-tól a Színház munkatársa, 1950-től az Irodalom Újság tördelőszerkesztője, 1957-68 a Füles szerkesztője.

Juhász Gyula: Bartók Bélának

Juhász Gyula (1883-1937) egy 1921 novemberében tartott szegedi zongoraest után írta meg versét Bartók Bélának címmel, a költő és a zeneszerző kapcsolata azonban jóval korábbi, hiszen 1906-ben ismerkedtek meg Bartók egyik első népdalgyűjtő körútján. Ez a költemény az első a Bartók-versek sorában.
Bartók Béla (1881-1945) számos alkalommal kereste fel Szegedet, a szülőfalujához, Nagyszentmiklóshoz legközelebb eső nagyvárost. 1906-ban Balázs Béláék vendégeként lakott Szegeden (Dugonics tér 2.), innen indult a környék falvaiba (Horgos, Apátfalva, Szentes, Csongrád) népdalgyűjtő körútjára, és ekkor ismerkedett meg a Máramarosszigeten tanárkodó Juhász Gyulával. (Bartóknak Balázs Bélával készült táncjátékát, A fából faragott királyfit 1917-ben mutatja be a budapesti Operaház.)
1910 és 1939 között tizenegy alkalommal lépett fel a város koncerttermeiben. Először 1910. november 10-én a Tisza Szálló hangversenytermében Waldbauer Imrével és Kerpely Jenővel játszik Chopint és Brahmsot, saját művei közül az Este a székelyeknél és a Két román tánc hangzik el. 1918 decemberében a Ma folyóirat estjén közreműködött a Korzó mozi színpadán, 1921. november 26-án pedig a Tisza Szállóban került sor első önálló zongoraestjére, melynek hatására Juhász Gyula megírta Bartók Bélának című költeményét – az első, Bartókhoz, Bartókról írott verset. Ezen az estén K. Thuray Emma énekművésznő közreműködésével a Székely népdalokat játssza el. Az 1925. április 2-án rendezett koncertjén József Attila is a nézőtéren ült. A zeneszerző utoljára 1939. október 27-én koncertezett Szegeden, ugyancsak a Tisza Szállóban Zathureczky Edével tartott emlékezetes szonátaestet.
Juhász Gyula Szegeden született, iskoláit itt, majd Vácott és Budapesten végezte. 1906-ban kapott tanári képesítést, és állást a máramarosszigeti piarista gimnáziumban, melyet a következő évben elhagyott. Később tanított Léván, Nagyváradon és Makón, élete utolsó két évtizedében már Szegeden élt.
Máig több költőnk is írt verset Bartókról (többek között Nagy László, Szilágyi Domokos, Vészi Endre), a legismertebb Illyés Gyula 1955-ben a zeneszerző halálának tizedik évfordulójára írott költeménye Bartók címmel.

Kaffka Margit és a görögdinnyelé

„Úgy-e rosz a tintám? Víz hián egy görögdinnye levével higítottam fel, - és a legyek majd megesznek miatta.” – írja az esküvőjére készülő Kaffka Margit 1904-ben kelt levelében, még miskolci tanárnőként, kezdő költőként.
Kaffka Margit (1880-1918) tanítóképzőt végzett és egy évet Miskolcon tanított, majd Budapesten tanult tovább, 1902-ben tanári diplomájával visszatért Miskolcra. Első versei 1903-ban jelentek meg, leginkább Kiss József volt rá hatással, akinek A Hét című folyóiratában is publikált. 1905-ben hozzáment Fröchlich Brúnó erdőmérnökhöz, akivel 1907-ben költöztek Pestre. Hamar elváltak, és 1910-ben Balázs Béla öccsével, Bauer Ervin orvossal házasodott össze. 1912-ben megjelent a Színek és évek, 1914 után csak az írásból élt, 1918-ban spanyolnáthában halt meg egyetlen fiával együtt.
A levél írásának évében készül el a Levelek a zárdából című naplóregénye, előtte csak versekkel jelentkezett, leginkább A Hét hasábjain, de közölte a Jövendő is. A Nyugat első nemzedékéhez tartozott, itt már inkább Ady hatása alatt dolgozik.
A levél címzettje, a „Mester” Kiss József (1843-1921), 1890-től szerkeszti A Hét című folyóiratot, mely a modern irodalmi törekvések egyetlen színtere a Nyugat indulásáig.
Kedves Mester!
Ne legyen már olyan kegyetlen, hogy még a lapját se’ küldeti el nekem. Igaz, hogy lusta voltam sokáig! – De talán most már majd dolgozom. Itt küldök egy merész plágiumot, - a – bibliából. Julius óta nem láttam a „Hét” egy számát sem. Én is fürdőztem, faluztam és igazgattam a rongyos torkomat. Januárban esküszöm, és annyi portörlőt kell beszegni. Hogy van, kedves mester? – Csak akkor írjon, ha piczit se’ lesz fáradt a betűvetéshez. Úgy-e rosz a tintám? Víz hián egy görögdinnye levével higítottam fel, - és a legyek majd megesznek miatta. Isten áldjon minket, - nagyon sok üdvözlettel,
Hálás barátnője
Kaffka Margit
Miskolc, 1904. szept. 7.

Kosztolányi, a nyelvőr

Két jegyzetlapot mutatunk be, az egyik alján pársoros levéllel: Kosztolányi a magyar nyelvben használt idegen szavak helyére keresett magyar megfelelőt. De nem mindegyikhez. Kosztolányi nyelvészeti írásaiból kitűnik, hogy sem az erőltetett magyarítás, sem az idegen szavak fenntartások nélküli átvétele mellett nem tette le a voksát. A középutat kereste.
Az itt közölt „szótárlapok” olyan idegen szavakat tartalmaznak, melyeket a magyar közbeszéd nemcsak hogy átvett, de sokszor már a helyesírását is magyarította. Ilyen a „szósz”, a „freskó” vagy a „pendlizni”. Valamelyik latin eredetű („ad acta”, „trio”, „evakuál”), mások pedig a németből származnak („staffelni”, „stuccol”). Némelyikre Kosztolányi talál megfelelő magyar kifejezést („szemafór – jelzőkar”, „evakuál – kiürít”, „trio – hármas”, „resó – melegítő”, „hakni – kampós-szeg”, „porózus – likacsos”, „pendlizni – ingázni”, „satíroz – árnyékol” stb.), valamelyikre pedig nem, vagy legalábbis kihagyta a helyét a záró pársoros levél alapján befejezettnek tekinthető szövegben: pl. „viceversa”, „kurbliz”, „statutum”, „kurtizán”, „freskó” stb. Kosztolányi tehetségét és leleményességét ismerve bizonyára ezekre is találhatott volna megfelelő magyar kifejezést.
Kosztolányi nyelvvédő írásai a Nyugatban is, de elsősorban a Pesti Hírlapban jelentek meg, ő szerkesztette a népszerű Pesti Hírlap Nyelvőre kiadványt. Nézzük meg, írásaiban hogyan vélekedik a nyelv megtisztításáról, az idegen szavak hasznáról és károsságáról.
„Az kétségtelen, hogy a budapesti nyelv megszületik, szükségszerűen meg kell születnie, és az is kétségtelen, hogy ízig-vérig magyar lesz. Hogy nincs fővárosi nyelvünk, annak az az oka, hogy a főváros alig harminc-negyven éve beszél magyarul, s ma még csak selypeg és gagyog. Tilos a beszédhibáit pestiességnek tekinteni. Különben a németből kölcsönzött trópusok nemigen fognak rajta, egy-két nyarat élnek, aztán elpusztulnak.” (Csibésznyelv, A Hét, 1914.május 10.)
„A németek derekasan irtják a francia szavakat, az olaszok a németesség ellen küzdenek, az angolok is munkában vannak, a franciák még angol szövetségesük kifejezésének sem kegyelmeznek. Csak nálunk bitang jószág a nyelv, egyetlen kincsünk, mely igazán a miénk. Még a háború se keltett iránta érdeklődést a közönség zömben. Mindössze az történt, hogy megváltoztattak néhány idegen nyelvű címet és felírást – on parle ici français -, a vendéglők ételsoráról eltűnt a Chateaubriand, kiről a legtöbb törzsvendég csak azt tudta, hogy drága, azt nem, hogy valaha, eleven korában, mikor még nem volt szelet, francia költő volt az istenadta. (…) mert amilyen igaz, hogy a magyar mondatszerkesztést mindenekelőtt a német rontja és mérgezi, éppoly való, hogy a cikkeinkben használt idegen szavak kilencven százaléka latin eredetű, vagy ha úgy tetszik, francia és olasz zamatú.” (Nyelvtisztítás, Nyugat, 1919. február 1.)
„Nincs igaza a túlbuzgónak, aki irtóhadjáratot hirdet minden idegen szó ellen, de nincs igaza a közönyösnek sem, aki az idegen szók türelmi bárcáját mindjárt törvénybe iktatná, mert ő nem veszi számba, hogy ezáltal sok-sok eredeti szavunkat tétlenségre és feledésre kárhoztatja, s így cifra, toldott-foldott nyelvünk előbb-utóbb elsorvad. Csak annak van igaza, aki a belső nyelvújítást óhajtja. Lelkünkben kell megfogannia a vágynak, hogy a magunk nyelvén gondolkozzunk. Mihelyt eljutottunk idáig, máris magyarul beszélünk és írunk, s a mozgalom teljes diadalt aratott.” (Pár szó a nyelvújításhoz, Pesti Hírlap, 1932. április 10.)
Gondolatait négy héten foglalja össze ugyancsak a Pesti Hírlapban Nyelvtisztítók és nyelvpiszkítók címmel, 1932. augusztus 20. és szeptember 11. között, de ugyanígy a helyes (közép-) utat keresi Bábel tornya (Pesti Hírlap, 1933. március 25, április 2.) és Nyelvművelés (Nyugat, 1933. május 1.) című írásaiban is.

A második lap alján olvasható üzenet:
Azért, hogy lássák up-to-date voltunk. K. D.
Kedves barátom!
Utolsó küldeményem és kérésem. Amit jónak látsz, vedd be. Harsányiéból is. Ezek a szók (majdnem mind) élnek a pesti közbeszédben. Szeretettel Jó híved: Kosztolányi Dezső

Tornai Gyula a csúcson: 1-1,5 millió font lehet

A Christie's június 15-iki londoni festményárverésének csúcsdarabja a manapság jobbára csak giccsfestőnek tekintett Tornai Gyula. Saloméja azonban több, mint egyszerű szalonzsáner: 214x415 centiméteres tablót Ferenc József ajándékozta unokájának nászajándék gyanánt. Mária-Erzsébet (a tragikus sorsú Rudolf lánya) egy Windischgratz herceghez ment feleségül 1902-ben, született három fia és négy lánya, és 1925-ben - ez legalább annyira érdekes, mint egy egymilliós becsérték Tornaiért - belépett az osztrák szocdem pártba. Alig 46 évnyi házasság után elvált, és hozzáment egy szocdem aktivistához. Nyolcvan évesen, 1963-ban hunyt el. Ettől a képtől nyilván hamarabb megszabadult, mivel végrendelete szerint hamvait kiszóratta, hagyatékát pedig az osztrák államra hagyta.

Kicsoda Miklós Gusztáv?

2005 júniusában 1,4 millió euróért kelt el Miklós Gusztáv bronzszobra (Hosszú fiatal lány) Párizsban, idén ezt az árat ugyanez az alkotás meg tudta ismételni. A művészről azonban igen kevés adatot őriznek a magyar lexikonok. Itt az ideje, hogy jobban megismerjük az art deco odakinn megbecsült alkotóját.
Miklós Gusztáv 1888. június 30-án született Budapesten. A festészettel Kimnach László zsánerképfestő műtermében ismerkedett meg, majd az Iparművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. 1907-ben Párizsban találkozott először Cézanne műveivel, ennek hatására – még a nyelv ismerete nélkül is - a francia fővárost választotta új otthonául. 1908 tavaszán költözött a rue Saint-Jacques 158. alatti műterembe. A 21 éves fogékony és nyitott fiatal művész azonnal részévé vált Montparnasse forrongó életének. Különböző festészeti kurzusokon vett részt, állandó látogatója volt Metzinger és La Fauconnier műtermének. Az 1912-es Őszi Szalonon két vászna is helyet kapott, a Kubista aktot kiválasztották a híres New York-i Armory Show bemutatójára.
Az első világháborúban önkéntesként harcolt új hazája hadseregében, három évet töltött a Közel-Keleten. Közben egy bombatalálat következtében műterme megsemmisült, miután 1919-ben visszatért, mindössze három vásznát sikerült megmentenie. Viszont lelkesedése az avantgárd iránt nem múlt el: nappal festett, éjjel az Excelsior című lap tördelőjeként dolgozott.
Az 1920-as év nagy fordulatot hozott Miklós Gusztáv életében: a neves divattervező és műgyűjtő Jacques Doucet felfedezi egyik művét a Függetlenek Szalonja kiállításán, majd műtermét felkeresve nagy jövőt jósol a fiatal művésznek. Ebben az időszakban köt mély barátságot Francois-Louis Schmied kiadóval és illusztrátorral, és találkozik Marie-Louise-zal, ké sőbbi feleségével.
Doucet számára, aki megkövetelt egyfajta „finom extremitást”, szőnyegeket, zománc- és ezüsttárgyakat tervezett, és apró art deco állatszobraival hamarosan állandó „beszállítója” lett a gyűjtő lakosztályának. Ezzel párhuzamosan bontakozott ki relief-művészete, és készültek el rézbevonatú munkái. A szerkezeti formák sorozatából a Galerie de Léonce Rosenberg rendezett kiállítást 1923-ban.
Ebben az időben anyagi helyzete lényegesen javult, ezért olyan műtermet keresett, ahol elég hely kínálkozik nagyszabású, főleg a szobrászathoz kapcsolódó terveihez.
Egyik legnagyobb és legfontosabb kiállítását 1928-ban a Renaissance galériában rendezték, harminc műve kapott helyet a tárlaton. Itt találkozott és kötött barátságot Jacques André műgyűjtővel, valamint Robert de Rotschilddal és Jeanne Lanvinnal, akik ugyancsak vásároltak szobraiból. 1930-ban alapító tagja lett a Modern Művészek Szövetségének (Union dés Artistes Modernes), mely csoport kiállításainak 1937-ig a Galliera adott helyet. 1940-ben elfogadta a felkínált professzori állást egy újonnan alapított főiskolán, ahol a műanyag művészeti használhatóságának lehetőségeire tanította növendékeit. 1967. március 5-én hunyt el Oyonnax-ban.
Alkotótársával és barátjával, Csáky Józseffel közös kiállítását tavaly tavasszal rendezte meg a párizsi Vallois galéria. Több grafikáját és szobrát László Károly gyűjteménye őrzi.
Műveiből jövőre nyílik kiállítás a Műcsarnokban, ez lesz életművének első magyarországi bemutatója.

Pilinszky Párizsból Londonba

Kevés magyar költőnek adatott meg, hogy még életében jegyezze a világirodalom. Pilinszky főleg angol nyelvterületen vált ismert és olvasott költővé, köszönhetően az angliai emigráció számos alakjának és fordítójának, Ted Hughes-nak. Az alábbi levelet Siklós István költő-szerkesztőnek írta Londonba.

Mr. István Siklós
B.B.C.
Hungarian section
LONDON
England


Exp. János Pilinszky
C/o Jutta Scherrer
13, rue Rollin
Paris – 5e
France


1974, márc. 22.

Drága István!

Hát ismét Párizsban…
Még otthon sikerült megszereznem a „Szálkák” két példányát. Az egyiket mindenképp szeretném megküldeni Neked, a másikat Cs.-nek. Pistám, írd meg (szép és olvasható írással) a pontos címedet. Tudod, amióta Londonban elvesztettem a noteszemet, húsz esztendő gondosan összegyűjtött címjegyzékével…
Nem tudom, mikor látjuk egymást? Lehet, hogy jövő évben Amerikába utazom, s talán akkor? Ki tudja, akkorra talán elkészül valamelyik angolnyelvű kötetem…
Őszinte szeretettel ölel,
Marianne-nak kézcsókom, János


Pilinszky János (1921-1981) a hatvanas évek elejétől több ízben járt külföldön, így Svájcban, Lengyelországban, Újvidéken, Rómában, és többször Párizsban, ahonnan az itt publikált levelet is feladta, Jutta Scherrer címéről. A német származású, Párizsban tanító vallástörténésszel 1970 végén ismerkedett meg, és bár világnézetük igencsak távol állt egymástól (Scherrer elkötelezett marxista, Lukács-hívő volt), szenvedélyes szerelem bontakozott ki közöttünk, ahogyan erről Pilinszky naplójegyzeteiben is megemlékezik, illetve amiről a hagyatékában fennmaradt több száz levél is tanúskodik. A férjezett asszony semmiképpen sem kívánt Magyarországon élni, ezért Pilinszky kacérkodott az emigrálás gondolatával, végül 1976 elején szakítottak – a költő idegösszeroppanással kórházba került. Ezek az évek jelentették Pilinszky utolsó költői korszakát, évente több hónapot is Párizsban töltött, fennmaradt publicisztikai írásai párizsi élményekben gazdagok: kiállítási beszámolóit, filmélményeit, illetve az „Egy lírikus naplójából” című sorozatát az Új Ember rendszeresen közli. 1976 után már nem írt verset.
A levél címzettje, Siklós István (1936-1991) 1956-ban hagyta el Magyarországot, a londoni egyetemen szanszkritot hallgatott és verseket írt, rendszeresen publikált emigráns lapokban. Már Londonban vette feleségül Záhonyi Mariettát. 1964-ben került a BBC magyar adásához, melynek 1980-tól vezetője lett. Cs. Szabó Lászlóval és Czigány Lóránttal együtt alapítója volt a Szepsi Csombor körnek. Költőként, szerkesztőként és vendéglátóként aktívan részt vett az emigráns, illetve az anyaországban maradt irodalmi körök életében: otthonában (7 St. James's Mansions West end lane London N. W. 6.) rendszeresen vendégül látott Magyarországról érkező írókat (Illyés, Weöres, Pilinszky). 1978-tól elindította a BBC-n a Magyar írók Angliában című sorozatot, ahol többek között Határ Győzőt, Sárközi Mátyást, Gömöri Györgyöt, Cs. Szabót, Szász Bélát látta vendégül. Sokat tett Pilinszky angliai megismertetéséért, Gömöri Györggyel elsőként ültették át angolra verseit, ám később Csokits János és a költő Ted Hughes (1930-1998) fordításai láttak napvilágot 1977-ben (Selected Poems, Carcanet Press, Manchester) A Columbia Dictionary of Modern European Literature magyar vonatkozású anyagát Gömöri szerkesztette, az ő megbízásából Siklós írta Pilinszky szócikkét.
Pilinszky először 1967 augusztusában járt Londonban, ekkor hívták meg az 1969-es Poetry International fesztiválra. A költőtalálkozó alkalmából Siklós rádióinterjút készített Pilinszkyvel, illetve az ő nyersfordításai alapján, Ted Hughes fordításával hangoztak el az előadóteremben a költő versei. Három évvel később ismét részt vett a költőtalálkozón: 1972. június 21-én Jutta Scherrerrel érkezett Londonba, ahol megint csak Siklós vendégei voltak.
A levélben említett Szálkák című kötet 1972-ben jelent meg a Szépirodalmi kiadónál, „Cs.” pedig Cs. Szabó László (1905-1984) író, szerkesztő, a BBC magyar adásának munkatársa.
Pilinszky 1975-ben valóban járt az Egyesült Államokban, New Yorkban, erről Amerikai képeslap címmel jelent meg beszámolója az Új Ember 1975. július 6-i számában. Az első angol nyelvű kötete a fentebb említett 1977-es kiadás. Már a BBC számára 1967-ben készült interjújában (Cs. Szabóval beszélgetett) említi, hogy a repülőtéren azzal a hírrel fogadták: T. S. Elliot fiatal barátja, Ted Hughes előzetes fordításai alapján több kiadó is meg kívánja jelentetni verseit. (Pilinszky nem beszélt angolul, ahogy Hughes sem magyarul. Kettejük beszélgetéseit Hughes franciául kiválóan beszélő nővére tolmácsolta.) Szó volt kétnyelvű változatról, egy finn költővel való közös kiadásról, sőt, más fordító is dolgozott a verseivel. A hosszú évek munkájáról érzékletesen beszél egy 1976-os BBC-interjúban Pilinszky, Hughes és Csokits. Ám hogy mi lett a sorsuk a meg nem jelent köteteknek, és miért kellett ennyi évet várni a megjelenésre, arra Pilinszky már 1969-ben, egy interjúban (Élet és Irodalom) megadta a választ: „A külföldi fordítások, akárcsak a siker, kívül esnek a költő tulajdonképpeni gondjain. S ha lehet, még határozottabban éreztetik vele eredendő kiszolgáltatottságát.”

Faludy György vallomása 1986-ból

Faludy György vallomásokkal teli levelét az emigrációból Vezér Erzséber irodalomtörténésznek írta 1986-ban. Még egyikük sem sejtette, hogy hamarosan visszatérhet a költő, és végre megjelenthetnek művei Magyarországon.
Faludy György a 80-as években Vezér Erzsébet irodalomtörténészhez Torontóból írt leveiben a költő műveinek külföldi kiadásairól, a jelen és a múlt emigráns magyarjainak (Koestler, Jászi, Lesznai, Mikes és mások) életéről, utazásokról, találkozásokról vall, és arról, miként vélekedik az itthon maradt pályatársakról.
Vezér Erzsébet a demokratikus ellenzék aktív tagjaként a híd szerepét töltötte be az emigráns irodalom és a magyar irodalomkutatás, illetve a második nyilvánosság között. A Petőfi Irodalmi Múzeum hangtára számára készített életút-interjúkat a 60-as évek közepétől többek között Lesznai Annával, Gyömrői Edittel, Cs. Szabó Lászlóval, Hatvany Bertalannal, Fenyő Miksával, Ignotus Pállal, Lengyel Menyhérttel, és ebbe a sorba illeszkedett Faludy Györggyel 1982-ben felvett beszélgetése. (Vezér Erzsébet 1982-ben kapott engedélyt arra, hogy Amerikába utazzon a Polányi-hagyaték ügyében, ekkor kereste fel a Kanadában élő magyar írókat is.) A munkakapcsolat barátsággá fejlődött, a költő feltétlen bizalmába vonta Vezér Erzsébetet. Erről tanúskodik, hogy a levelekben Faludy több esetben tesz említést mellékelten elküldött versekről – holott ezek a 80-as évek közepén a tiltott irodalom kategóriájába tartoztak. Az emigrációt követő első Magyarországon kiadott kötete a Pokolbéli víg napjaim 1987-es szamizdat kiadása volt: Demszky Gábor ÁB Kiadója négyezer (!) példányban sokszorosította a recski emlékeket őrző írást. Ekkor még nem tudhatta Faludy, hogy a következő évben Budapestre látogathat, sőt, hamarosan haza is települhet, a kötet legális kiadása (Magyar Világ) pedig 1989-ben a könyvesboltokba kerül.
Hogy miért választottuk az alábbi, részletekben közölt levelet a számos más, politikatörténeti vagy irodalomtörténeti szempontból esetleg fontosabb levél közül? Két olyan szakasz található e dokumentumban, mely valamifajta vallomás Faludytól: az egyik egy ars poetica, a másik pedig arról szól, hogy a költő életének már a vége felé jár – legalábbis így gondolta 1986-ban!

„Drága Erzsébet:
még egyszer szívből gratulálok az Arthurról írt cikkedhez (azt hiszem, a róla írt, úttörő esszédhez csatolt örömömről szóló sorokat nem kaptad meg); most került újra a kezembe, Azt hiszem, láttad az Ausztráliában magyarul megjelent, róla szóló emlékkönyvet, hová Orwell, Mikes és mások mellett én is írtam. Az Encounter két számában megjelent Arthurról szóló megemlékezések egyformán silányak voltak. Mikes Gyurka könyve, mint mindig, kedves; de csak anekdóták vannak benne, a lényegről nem szólnak. – Mellékelten küldök vagy 35 verset, illetve versfordítást. Az eddig kész, mintegy 1200 versnek – nem lesz már sokkal több – alig három százaléka; ráadásul buta vagyok, amiért nem jegyeztem fel, mit küldtem el Néked. Nem gondoltam arra, hogy ösztönösen a kedvenc-verseket küldöm majd többszörösen. Még szerencse, hogy sok kedvenc van, már azért is, mert olyan verseket, amelyeket nem szeretek, nem fordítok le.
(…) Tavasz felé lemegyek Dubrovnikba egy hónapra; szeretném Milován Dzsilászt meglátogatni Belgrádban, de félek, kirúgnak Jugoszláviából. Nyaranta mindig fiaméknál járok Angliában és Londonban Mikesnél, Katona palinál, Vizinczeynél. A második unoka addigra meglesz. Egészségi állapotom igen jó – jobb mint tíz éve – és orvosom, Lazarovits Pista (akit Wallenberg húzott ki a tehetvagónból a Keleti pályaudvaron, útban Auschwitz felé) hihetetlen buzgalommal gondoz, elannyira, hogy tüsszögni sem merek, mert ha igen, Eric telefonál neki és 15 perc múlva itt van nálam. Elie Wiesel Nobel díjának rendkivül örültem. Mint tudod, engem is ajánlottak megint. Erre a következő versikét szereztem:

Nobel-díj

Lezüllött az irodalom.
Költő csak nagyritkán akad.
Ott tartunk, hogy már engem is
Nobel-díjra ajánlanak.

(…) Ami pedig az anyagi lesajnálást illeti – igaz, hogy szinte soha életemben nem volt többem, mint szállásra és élelemre való a következő 4 vagy ritkábban 6 hétre és megesett, hogy évekig laktam jóbarát házában – de ez sohasem bántott, már azért sem, mert nem Aczél György döntötte el, hogy mi jelenik meg tőlem; és kora fiatalságomtól nem azt tartottam fontosnak, hogy mit nyomnak ki dolgaimból, hanem azt, hogy mit írok.
(…) Lesznai Anna (ez a Te érdemed) sokszor jut eszembe. Amikor Oberlinben felmentünk a lépcsőn, ahol Jászi tartott egyetemi előadást nyitott ajtók mellett. – «Milyen szépen megtartotta debreceni kiejtését!« mondta Anna elragadtatva. Csak akkor, amikor fölértünk, vette észre, hogy Jászi angolul beszél debreceni kiejtéssel. – Vette-e odahaza valaki már észre a hasonlóságot egy és más téren Szergej Jeszenin és Attila közt? «Egy titkos álmot táplálok magamban – hogy tiszta a szívem – és az őszi szelek takarója alatt – megölök (feldarabolok?) egy embert.« Így Jeszenin. – Ezer dologról kéne még írni, de befejezem. Ölellek szívből – és ölelem mindazokat, akiket nem ismerek – tudod, kikről van szó – és akikre olyan büszke vagyok, tisztára önző okokból, mert megaranyozták életem végét.
Gyurkád”

A zenei gyűjtésről

Kevesen tudják, hiszen –főleg idehaza – nem tartozik a legpopulárisabb műfajok közé, a zenei autográf a kéziratpiac legdrágább szegmense, egy neves zeneszerző saját kezű kottája, valamely művének munkapéldánya drágább minden kéziratos versnél, legyen bárki is a szerzője.
Azért is meglepő, hogy Magyarországon csak viszonylag keveseket érintett meg a zenei gyűjtés, mert ez a műfaj a kettő egyike (a másik a fotó), amelyikben a magyar alkotók művészeti és anyagi szempontból is a nemzetközi piac élvonalába tartoznak. A nagyobb árveréseken Beethoven, Chopin, Puccini mellett Liszt Ferenc és Bartók Béla állandó szereplők, de esetenként találkozhatunk Dohnányi Ernő, Ligeti György vagy Kurtág György nevével.
Maga a zenei gyűjtés viszonylag új szegmens, a nemzetközi szakirodalom is csak a 30-as évektől tekinti önálló és figyelemre méltó műfajnak. Ebben nyilvánvalóan kiemelt szerepe van Stefan Zweig írónak, aki amellett, hogy minden idők talán leggazdagabb zenei magángyűjteményét állította össze, papírra vetette hitvallását és elkötelezettségét a kéziratos kotta mint a zenei alkotást legjobban kifejező médium mellett. Négyezer darabos kéziratgyűjteményének zenei anyaga ma a British Library egyik legfontosabb szekciója. Az osztrák író legkedvesebb zeneszerzője Mozart volt, tőle öt levelet és tizenegy kottát őrzött (ennyi fél évszázad alatt sem fordul elő a teljes nemzetközi piacon), de hasonlóan gazdag kollekciót állított össze Wagner és Schubert munkáiból is.
Jóval kevesebb első kiadású kotta maradt fenn, mint amennyi regény vagy verseskötet, hiszen olyan kisebb példányszámú „szakkiadványról” van szó, melyre a zenében nem jártas utód, örökös többnyire már nem tartott igényt. Éppen ezért aki kottagyűjtésbe fog, még a biztos anyagi bázis sem elég ahhoz, hogy kincsekhez jusson. A kéziratok esetében viszont éppen az ellenkezője igaz: ha talál is kuriózumot, megvásárláshoz jóval több pénze lesz szüksége, mint amennyi egy verskézirathoz elegendő lenne. Éppen ezért itt már nem elsősorban a „muzsikusok”, hanem a tehetős gyűjtők jöhetnek szóba, akik e műfajban nem a zene iránti szenvedélyt, hanem általában a minőségi műtárgy megszerzésének lehetőségét és egyfajta tezaurálási módot látnak. Ugyanakkor az aprógyűjtők is találhatnak pénztárcájuknak megfelelő tárgyakat: plakátokat, meghívókat, belépőjegyeket, vizitkártyákat. (A dedikált fotó már az értékesebb kategóriába tartozik.) Bizonyos, hogy az általános műveltségnél alaposabb tudást igényel.
A Fine Books and Collections magazin idén nyáron összeállítást közölt a zenei gyűjtés múltjáról és jelenéről. A nemzetközi piac szakértői úgy vélik, hogy a páratlan áremelkedés csak bizonyos területeket érintett, így a nagyon régi, középkori zenei dokumentum (pl. a kottát is tartalmazó kódexlap), illetve néhány kiemelten népszerű zeneszerző kéziratos anyaga lett az eddigieknél jóval drágább. Ugyanakkor a késő 19. századi, kora 20. századi első kiadású kotta (Brahms, Debussy, Liszt, Ravel, Satie, Schubert stb.) sokak számára még mindig elérhető, ráadásul szép is, címlapjukra többnyire igényes és tetszetős grafika került. Érdemes tematikus gyűjteményt felépíteni, valamely zeneszerzőre, műfajra vagy korra helyezi a hangsúlyt. Emellett lehet kezdeni kortárs zenével, mert ez még mindig olcsóbb, mint ha valaki az ünnepelt klasszikusokat próbálja megszerezni.
A zenei csúcsárak 80-100 ezer font fölött vannak, a kirívóan értékes dolgok 400 ezer font fölött kezdődnek, de ezekből két-három évente jó ha egy tétel indul. A piac legerősebb szereplője a Sotheby’s, zenei árveréseit még a világ legnagyobb forgalmú aukciós háza, a Christie’s sem tudja felülmúlni. Beethoven IX. szimfóniájának tisztázatát (a nyomdai kiadáshoz készült végleges változat kézirata) 2,3 millió fontért árverezték el 2003-ban. Ennél jelentősebb zenei kéziratot nehéz elképzelni, mely ráadásul még magánkézben van, így nem kizárt, hogy belátható ideig nem lesz ennél magasabb ár a piacon. Beethoven más autográfjaiért is adtak már egymillió font fölött, míg a rövidebb életet és – mennyiségét tekintve – kisebb életművet magáénak tudó Mozart rekordja 751 ezer font – ez a Figaro házassága utolsó jelenetéből származó 10 oldalnyi kéziratos kotta ára volt 2007-ben. Hasonlóan ritkák Chopin autográfjai, esetében az Asz-dúr tarantella 7 oldalas kézirata volt eddig a legdrágább, 409 ezer font két évvel ezelőtt.
A magyar zeneszerzők közül Liszt Ferenc van jelen a legtöbb dokumentummal a nemzetközi piacon, utazásai során szinte beterítette Európát leveleivel, fotóival és kézirataival. Az értékesebb kéziratos kották 30-40 ezer fontért mennek az árveréseken, Bellini Normájához készült variációja (49 oldal!) 42 ezer fontért kelt el egy 2002-es londoni aukción. Bartóktól kotta a legritkább esetben kerül elő, inkább fotókra és levelekre lehet licitálni. Kodály pedig mindössze egyszer bukkant fel az elmúlt tíz évben: a Nyári este című dal eddig ismeretlen, kiadatlan 1929-es változata 22 ezer 500 fontért cserélt gazdát 2008 decemberében.

Szomory transzban

Szomory Dezső a Margitszigeti Gyógyfürdő és Szálloda (melynek gyakran lakója volt) levélpapírján Miklós Andortól, Az Est-lapok kiadójának vezetőjétől kér sűrűn elnézést, bocsánatért esedezve, amennyiszer csak lehetséges egyetlen teleírt oldalon.
A levélen nem szerepel dátum, de feltehetően 1927 és 1930 között íródott: 1927-től volt baráti kapcsolatban Mikes Lajossal, a szerkesztő 1930-ban hunyt el.

Vasárnap
Kedves Andor, az csak valami félreértésen alapulhat ha haragot érez irántam, amint azt Mikes mondja nekem. Én olyan transzban vagyok ezekben az utolsó napokba, olyan remegésben, olyan féltő kétségbeesésben, hogy azt hiszem, már félig bolond vagyok és egészen beszámíthatatlan, -
Magának meg kell ezt bocsátani, Magának nem szabad haragudni rám, épen Magának nem, akinek, tudom jól, mennyit köszönhetek,- mindent köszönhetek! Nagyon kérem ebben a tragikus percben, mikor feljajdulok minden szamárságra, nagyon kérem, ne forduljon el tőlem, nem is fordulhat el, ezt biztosan érzi is a szívében, hogy nem fordulhat el tőlem! Felejtse el, ha egy ideges percet okozhattam Magának és bocsássa meg, és ha várja még tőlem és a munkámtól érdeklődését és jöjjön be kedden a színházba, ahogy ezt ígérte, ne tegye meg azt velem, hogy nem jön be, ezt nem szabad, Emil be fog szólani magáért az Esthez, ne hagyjon el engem
Egész szívből hálásan Szomory Dezső

Szomory Dezső (1869-1944) drámaíró. Zenei tanulmányai után hírlapíró, tizenöt éven keresztül Párizsban és Londonban élt. 1906-ban tért vissza Budapestre, a Nyugat első nemzedékéhez tartozott, legnagyobb sikereit színdarabjaival érte el. A nehezebb időkben Mikes Lajos, Az Est irodalmi rovatának vezetője felkéri tárcák, kritikák írására.

Andor: Miklós Andor (1880-1933), a Pesti Napló gazdasági rovatának vezetője, majd 1910-ben létrehozta az Est-lapok sajtóvállalatot (Magyarország, Pesti Napló, Az Est).

Mikes: Mikes Lajos (1872-1930) szerkesztő, újságíró, műfordító, az Est-lapok irodalmi rovatvezetője, az Athenaeum kiadó lektora.

Emil: Szomory Emil (1874-1944), Sz. Dezső öccse, hírlapíró, Az Újság munkatársa, haditudósító, de írt elbeszéléseket és operettszövegeket is.

Illyés ismeretlen Apollinaire-fordítása

Nincs nyoma annak, hogy a Szegi Pál szerkesztő hagyatékában fennmaradt Vidék című verset – Illyés Apollinaire egyik képversének fordítását – bárhol is közölték volna. 1925-ben a Ma és a Periszkóp is hozott Illyéstől Apollinaire-fordításokat, és Illyés leveleiből tudjuk, hogy akkoriban komolyabban kívánt foglalkozni a francia irodalom fordításával.
Apollinaire Kalligrammák című kötete – A béke és a háború versei alcímmel – 1918-ban, halála évében jelent meg, Picasso rajzával. A művek 1913 és 1916 között készültek. A képvers mint műfaj már az ókorban előfordul, a XIX. század végén Mallarmé és a szimbolisták kísérleteztek a kalligramma használatával. A magyar költészetben Kassák, Babits, Radnóti, Illyés és Weöres is alkalmazta.
Apollinaire verseit magyarul először a Tett és a Ma közölte rendszeresen, leggyakrabban Raith Tivadar fordításában. Illyés az Ék című folyóirat 1923. 1. számában megjelent tanulmányában (Az új nemzetközi irodalom ismertetése és kritikája I. Az új franciák) említést tesz Apollinaire-re mint jelentékeny kortárs költőre. A Ma 1925. január 15-i jubileumi száma több francia fordítását is hozzá: Apollinaire – Esik (képvers), Cocteau - Tavasz a tenger mélyén, Az Eiffel-torony násznépe, Eluard – Szerelem szívében, Tzara – Tavasz.
Szegi Pál költő, műfordító barátjával, Illyés Gyulával egy időben hagyta el Magyarországot, rövid bécsi kitérő után Párizsban éltek, ahol mindketten könyvkötőként dolgoztak. Szegi 1925-ben ideiglenesen visszatért Pestre, kettejük levelezéséből tudható, hogy Kassák ebben az évben kérte, hogy segítsen intézni a Ma ügyeit. (A levelezésről bővebben szól a Játék és lelkiismeret című Szegi-monográfia.)
Elképzelhető, hogy Illyés több fordítást is küldött a Ma fent említett jubileumi számába, de az itt kéziratként reprodukált fordítás (Vidék) végül nem jelent meg. Az sem kizárt, hogy az ugyanebben az évben megjelent, mindössze öt számot megért aradi Periszkóp című avantgárd folyóirat számára készült – a folyóiratra éppen Szegi hívta fel Illyés figyelmét, ő maga részt vett a szerkesztésében, és a Periszkóp-antológia szerint Illyés fordításában közölte A tőrrel leszúrt galamb és a szökőkút című Apollinaire-képverset.
A harmadik lehetőség, hogy Szegi Illyéssel együtt szeretett volna összeállítani egy francia versantológiát, ami azonban nem készült el – ebben több Illyés-fordítás is helyet kapott volna. (Végül egy másik, hasonló céllal készült antológiát az Új Föld adott ki 1927-ben, Molnár József és Tamás Aladár szerkesztésében.)

Spekuláció és promóció

Minden idők legnagyobb forgalmú kortárs árveréseit tartották Milánóban, Párizsban, New Yorkban és Londonban az elmúlt hónapokban. Úgy tűnik, hogy a nemzetközi kortárs művészet egyre kevésbé a múzeumokról, sokkal inkább a vásárokról és az aukciós házak közreműködéséről szól, és lassan nincs ez másképp Magyarországon sem.
Látható, hogy a mai piaci viszonyok, festményárak mellett az állami fenntartású, saját működésük anyagi, szakmai és etikai kérdéseivel elfoglalt intézmények egyre kevésbé képesek lépést tartani a rugalmas, dinamikus, nagyobb összegeket könnyebben megmozgató magántőkével. Míg a múzeum önnön identitásának, céljainak meghatározását fenntartójától várja vagy kénytelen várni, addig egy kreatív csapat pillanatok alatt megteszi ugyanezt egy műkereskedés vagy egy befektető esetében, nem beszélve a szakmai munkáról, a kiállítások rendezéséről és a gyűjtemény gyarapításáról, melynek tervezetét egy magánvállalkozás a trendeknek megfelelően képes akár hétről hétre átalakítani.
Nem magyar sajátosság, hogy az állami múzeumok tőkehiányban szenvednek, egyre kevesebbet tudnak fenntartóik segítségével vásárolni. Ezt a hiányt csak egy, magánszemélyekből és vállalkozásokból álló támogatói kör tudja pótolni. Csakhogy miért tegye, hiszen – és itt térünk a magyarországi viszonyokra – a magán- és a céggyűjtemények építésének kezdeti, lelkes és lendületes időszakában járunk. A cégek egy-két év alatt hatalmas, megfelelően kiválasztott kurátorok segítségével pedig múzeumi kvalitású kollekciót képesek összeállítani, és valljuk be, élőbbé is tenni azt, hiszen a cég pr és marketing tevékenységében folyamatosan megjelenik a kollekció mint presztízsnövelő kellék, a vállalat erejét és igényességét, nem utolsósorban mecénási törekvéseit szimbolizáló eszköz. A művész pedig – noha halhatatlansága a hagyományok szerint a múzeumba került darabokkal biztosított – jól felfogott érdekében mégis a vállalati és aktív magángyűjteményekbe igyekszik bekerülni, mert művét biztosan és időben kifizetik, és nem fekszik el sorsára hagyva egy raktárban.
Ma a kortárs művészet privatizált, és ez nem csak itthon van így. Sőt, máshol sokkal inkább a magántőke és az általa mozgatott, fizetett, foglalkoztatott kurátorok építenek gyűjteményeket, rendeznek kiállításokat, állítják fel az intézményi és művészi hierarchiát. A kurátor, ha nem a magántőke szolgálatában áll, akkor a magántőke figyelmét próbálja felkelteni művészek iránt, természetesen magántőke által szponzorált kiállításokkal és katalógusokkal, vagy igyekszik művészeket bejuttatni a legfontosabb vásárokra, ahol a művészet számokban fejezhető ki, a kiállítók kínálatát pedig a művészi színvonal helyett egyre inkább a piacképesség mércéje szerint mérik. (A mai The Art Newspaper szerint szó van arról, hogy 2009-től a Velencei Biennále vásárként is működhessen. Úgy tűnik, hogy a műkereskedők lobbija erősebb, mint a nonprofit szféráé, és azt is mondják sokan: miért is ne, minden gyűjtő és kereskedő jelen van, amúgy is köttetnek üzletek a Biennálén.)
Egy gyűjteményt építő vállalkozás kurátora összehasonlíthatatlanul nagyobb összeg felett rendelkezik, mint egy múzeum, ennek megfelelően hatóköre és a művészeti szcéna hierarchiájának befolyásolására is képes pozíciója sokkalta nagyobb, mint a költségvetés áldozataként működni kénytelen múzeumok munkatársai. Melyik rendelkezik hát nagyobb hatalommal: a vállalkozás vagy a múzeum? És mivel a múzeum marketing-tevékenysége programjainak hirdetésében merül ki, gyakorlatilag nem tesz semmit a tulajdonában álló vagy az általa kiállított művészek rangjának emeléséért. Nem úgy, mint a vállalkozás, melynek érdeke a gyűjtemény mint befektetés nyereségessé tétele, vagyis a gyűjtőkörébe eső művészek piaci értékének növelése.
Hozzá kell tenni, hogy Magyarországon egyelőre nincs szó akkora összegekről, melyek – elvileg – lehetetlenné tennék az állami fenntartású intézmények vezető szerepét vagy legalábbis részvételét a gyűjtemények építésében. Persze tudjuk, hogy vásárlásra gyakorlatilag egy fillér sem jut, ám sokkal inkább valamifajta lassú, lomha, körülményes és óvatos magatartásról van itt szó, szemben a dinamikus, merész, kockáztatásra kész, a szükséges összeget más forrásból bármikor előteremtő műkereskedésekkel, intézményi befektetőkkel. Bátorságukat talán táplálja, hogy a feleslegtől bármikor meg tudnak szabadulni, a vállalati gyűjtemény nem rögzült, hanem mozgatható, módosítható. Az utolsó pillanatait éljük azoknak az időknek, amikor még lehetséges magántőke által nem uralt, nem befolyásolt, tehát nem drágított műveket vásárolni. De már csak hónapokról lehet szó.
Először nézzük meg, kiket, mely szereplőket értünk új hatalomnak, milyen megjelenési formái lehetségesek a magántőkének a kortárs művészetben. Beszélhetünk műkereskedőkről és műkereskedelmen kívüli cégekről. Mindkét csoportot tovább oszthatjuk, az előbbit aukciós házakra és galériákra, az utóbbit befektetési vagy imázsépítési céllal vásárló vállalkozásokra.
Kezdjük ezekkel. A nemzetközi cégek csak részleges autonómiával rendelkeznek, mert a gyűjtemény koncepcióját és a ráfordítható összeget máshol határozzák meg. A magyar vállalatok viszont – kis piac, kis szakma – hamar kötődni kezdenek valamely galériához, kurátorhoz, művészettörténészhez, szakértőhöz – mindegy hogy hívjuk, mert a szerepek ezen a szűk mezőn megsokszorozódnak, és valaki lehet galériás, kurátor, kritikus és befektetési tanácsadó egy személyben, remélhetőleg mindig megtalálja az adott pozícióhoz rendelt megfelelő szerepet. Kérdés, hogy milyen eredmény születik abból, ha a kurátor maga is érdekelt anyagilag a kialkudott ár megállapításában. A gazdasági vezető tehát ne csak elszánt legyen a gyűjtemény építésében, hanem kellőképpen óvatos is, bár a legrosszabb, ami történhet, hogy néhány év múlva a kurátorral együtt a gyűjteményt is lecseréli.
És most térjünk át a műkereskedelemre. Galériások és árverezők közötti konfliktus, érdekellentét létezik itthon és külföldön, csak éppen mást jelent. A Christie’s és a Sotheby’s kortárs galériákat vásárol fel, hogy részt vehessen az aukciós házak kizárásával zajló vásárokon, illetve ily módon saját művészekre tegyen szert, akiket azután az aukciós piacon nagyobb nyilvánosság előtt, a meghatározott becsértékkel befolyásolt áron értékesíthet. Nagy a pánik a galériások között, mert monopolizálódni látják a műtárgypiacot, főleg azt az eddig viszonylag független szegmensét, mely a kortárs művészet volt.
És nagy a pánik idehaza, mert az aukciós házak a kortárs piac felé menekülnek a klasszikus és modern kínálat elapadása elől. Emellett látják, hogy a nemzetközi műtárgypiac a kortárs felé tolódik, hogy az 1945 utáni képzőművészet éppen annyit érhet, mint az impresszionista és az avantgárd, művészi és anyagi szempontból egyaránt. Az intézményi befektetők is leszoktak már a garantáltan értékes és drága klasszikusokról: igyekeznek megszabadulni a kilencvenes évek közepén vásárolt nagybányai képektől, hogy helyükön az új székházban kortársak hirdessék a cég imázsának megfelelő korszerűséget és a progressziót.
Nem véletlen tehát, hogy a két legnagyobb festményaukciós ház idei programja kortárs művészeti kiállításokkal, árverési kínálata pedig kortárs művekkel gyarapodott. Virág Judit egyenesen új galéria nyitásának aposztrofálta műkereskedése ezirányú törekvéseit, és a művészekkel folyamatosan zajló egyeztetések, melyek kizárólagos szerződések megkötésére irányulnak, arra engednek következtetni, hogy hosszú távon gondolkodnak az élő művészet kereskedelmében. Művészek felépítésébe kívánnak befektetni, ebből pedig előbb-utóbb hasznok remélnek. Ismerve a klasszikusok piacán végzett tehetséges (más szemszögből agresszív, mindenesetre hatékony) marketingmunkájukat, bízvást gondolhatjuk, hogy az elkövetkező években befolyásolni fogják a kortárs művészeti diskurzust, hiszen a szerződtetett művészek felül lesznek reprezentálva a médiában, a piacon és az épülő kortárs művészeti gyűjteményekben.
A hazai galériások pánikja kevésbé arról szól, hogy az aukciós árakkal manipulálható a mára kialakult értékrend, sokkal inkább arról, hogy a manufakturális eszközökkel szépen lassan felépített művész nem tud majd ellenállni a nagytőke hívó szavának, és pazar katalógusok, nagyszabású tárlatok álmával leszerződik majd az aukciós házhoz.
A Kieselbach Galéria eddig csak óvatos lépéseket tett a kortárs piac felé, ennek első mozzanataként kortárs fotóárverést rendezett, a nyilvánosságra hozott adatok szerint rendkívül sikeresen. A kitűzött cél, a piacépítés tehát megkezdődött, a közvélemény bizonyára már egyetlen, hatékonyan népszerűsített rendezvény hatására a Kieselbach Galériát tekinti a kortárs fotó releváns műkereskedőjének, sőt, szakértőjének.
Magyarországon is jogos lehet az a nemzetközi műkereskedelemben létező aggodalom, hogy az aukciós házak, melyek eddig csak a másodlagos piacon voltak érdekeltek (tehát gyűjtőktől jutottak csak műtárgyakhoz), az elsődleges piacra belépve az előbbit is fel fogják használni az árképzésre. Nevezetesen, elképzelhető, hogy az árverésre gyűjtő által beadott festmény, amennyiben az aukciós ház csapatába igazolt művésztől származik, nem reális, az adott napi vásárlói hajlandóságnak megfelelő piaci áron kel el, hanem a ház jól felfogott érdekének megfelelően többért (például rábeszélésre), vagy a limitár védelmében visszatartják, nehogy rontsa a felépített üzletet.
Egy kicsiben tehát Magyarországon is látható az a törekvés, amit a közelmúltban a Christie’s elnöke megfogalmazott: a kortárs műtárgypiac totális uralma, melynek kirakatában a gyűjtő teljes körű kiszolgálása, valójában azonban az elsődleges és másodlagos piac együttes működtetése áll. Sem a hazai, sem a nemzetközi aukciós házaknak nem áll szándékukban a művészeti élet hierarchiáját befolyásolni, kizárólag piaci alapon gondolkodnak: művészeket felépíteni és azután drágán eladni. Az más kérdés, hogy ma már, hála az egyre erőtlenebb múzeumoknak, éppen ez az, ami hosszú időre meghatározza, nemcsak az egyes művészek piaci értékét, hanem a művészeti hierarchiában elfoglalt helyét is.

(Elhangzott az AICA konferenciáján, 2007. május 25., Műcsarnok)

Jászai Mari szerelmes

A korosodó Jászai Mari utolsó szerelméhez írt zaklatott levelének címzettje a később világhírű orvossá lett, a művésznőnél jóval fiatalabb Plesch János. "Zeng feléd a bucsuszó: / Zoé mou Zasz agapó!"
Romantikusnak, szenvedélyesnek, vagy – mai szemmel - mégis inkább patetikusnak ítélhetjük Jászai Mari négyoldalas levelét, melyet utolsó szerelmének, a közel harminc évvel fiatalabb Plesch János orvosnak írt 1910-ben. Míg Jászai ünnepelt díva volt idehaza, ám hírneve nem lépte át a határokat, az akkor még kezdő, de ambiciózus fürdőorvosból később világhírű kutató, tudósok, művészek, diplomaták gyógyítója és barátja lett.
Jászai Mari (1850-1926), született Krippel Mária mindössze egyszer volt férjnél: Kassai Vidor komikussal két évig tartott a házassága. Annál több szerelmet, viharos kapcsolatot jegyezhetett fel a korabeli sajtó, a színháztörténet-írás, és ő maga is, többször kiadott visszaemlékezéseiben. Az ismertebb „áldozatok” között volt Reviczky Gyula, Feszty Árpád és Szomory Dezső. A most közölt levélben említett János az utolsó, de talán a legnagyobb szerelem volt Jászai életében. Plesch Jánossal (1878-1957) 1908 augusztusában a rajeci gyógyfürdő-szanatóriumban ismerkedett meg, ahol a fiatal (sokak szerint törtető) doktor akkoriban már saját magánpraxisát folytatta: nyaranta a felvidéki Rajecen dolgozott, az év többi részét nyugat-európai magánklinikákon töltötte. Sokat lendített külföldi karrierjén, hogy 1917-ben feleségül vette a dúsgazdag német Gans család leányát, és Berlinben telepedett le. Barátai közé tartozott Albert Schweitzer, Bernard Shaw és Marlene Dietrich, de számos író, festő, diplomata, uralkodó családok tagja látogatta klinikáját és fényűzően berendezett kastélyát, korának egyik legdivatosabb belgyógyásza volt. (Állítólag Toscanini, mikor a Scala előadására elfogyott az összes jegy, a zenekarba állíttatott egy széket Plesch számára.) 1933-ban Hitler elől feleségével és három lányával Londonba menekült, és ott is hunyt el. Világhírét nem utolsó sorban annak köszönhette, hogy ő volt Einstein kezelőorvosa, levelezésüket a jeruzsálemi Albert Einstein Archívum őrzi.
A szenvedélyes kapcsolatról némi indulattal emlékezik meg Péchy Blanka Jászai-monográfiájában, „zseniális törtetőnek nevezi” a díva hódítóját, aki „pénzre, luxusra és címre áhítozott”. De szót ejt a kapcsolatról Plesch is a Londonban 1949-ben megjelent Janos: The Story of a Doctor című önéletrajzában (például Görgey Artúrral való megismerkedéséről, Jászai közreműködésével), és persze Jászai is, visszaemlékezéseiben, ahol olyan lelkesedéssel vegyes rettegéssel ír minden találkozásukról és a távol töltött napokról, mint ahogyan az idézett, Byron-részlettel befejezett levélben.
A színésznőtől nem maradt feljegyzés az 1909 augusztusa és 1912 júliusa közötti közel három évből – ebből az időszakból származik a levél. 1913 első hónapjaiban szakítottak, éppolyan viharosan, ahogyan szerelmük évei teltek: Jászai elégtételként és fájdalmai enyhítésére ötezer koronát kért és kapott a családtól – állítólag ennyibe került neki az ifjú orvos protezsálása, bevezetése a társaságba.

Móricz kéziratos naplójáról

Móricz Zsigmond 1929-es naplójának irodalomtörténeti szempontból legizgalmasabb része azokat a heteket mutatja be, amikor Móricz átveszi a Nyugat főszerkesztői székét.
Egy teljes irodalmi mű kézirata, publikálatlan, feldolgozatlan dokumentum, újonnan előkerült téma irodalomtörténeti kutatásokhoz – ezek a kéziratgyűjtemények legbecsesebb darabjai. Móricz Zsigmond több száz oldalas naplója, mely az első napjától az utolsóig rögzíti az író életében kimondottan fordulatos és emlékezetes 1929-es év eseményeit, a fenti ismérvek mindegyikének megfelel. Önálló műként a közeljövőben jelenteti meg a Noran kiadó, csak részletei olvashatók Móricz Virág Móricz szerkesztő úr című kötetében (Szépirodalmi, 1967), és a szövegek minden eddiginél árnyaltabb képet adnak az ötven éves, íróként és színpadi szerzőként egyaránt ünnepelt Móricznak azokról a heteiről, amikor Osvát halála után átveszi – Babits Mihállyal – a Nyugat szerkesztői székét.
A mintegy 340 lapot tartalmazó, tintával és ceruzával írt, újságkivágások, színházi programok beragasztásával kiegészített kézirat születéséről így ír Móricz Virág: „Karácsonykor elém tett egy zöld papírba kötött, vastag, üres mintakötetet. Szerette az ilyet, ahol hozzájutott, lecsapott rá. Velem ebből naptárt készíttetett. Minden lap tetején húztam vonalzóval egy vastag és egy vékony vonalat, afölé felírtam a napok neveit Január 1. keddtől június 29. Péter-Pál szombatig. Többször kezdett ilyen naplófélét, mindig abbahagyta, de ezzel elég soká és őszintén eljátszott.” Olyan sokáig, hogy néhány nap kivételével egészen Szilveszter napjáig végigírta a naplót. (A kivételek közé tartozik az 50. születésnapjához kapcsolódó ünnepségek ideje, feltehetően nem vitte magával a naplót Tiszacsécsére, ezért maradtak üresen a június 13. és július 3. közötti napok.)
Az íróként amúgy is termékeny Móricz több ezer oldalnyi naplószerű feljegyzést, jegyzetet hagyott maga után. A világháború kitörésétől, 1914-től látta elérkezettnek az időt, hogy rögzítse a napok eseményeit, a néhol párbeszédes, máshol harmadik személyben írt szövegek között felbukkannak írói témák, művekbe illeszthető vagy illesztendő jelenetek, ötletek, gondolattöredékek. Hogy mennyire komolyan vette a sem naplónak, sem jegyzetnek nem nevezhető feljegyzéseket, alátámasztja, hogy 1915-től be is köttette a lapokat, és Tükör címmel kis méretű (jegyzetlap nagyságú), vaskos köteteket készíttetett. Ezekből közölt már részleteket a Holmi (2004/12., 2005/1.), illetve a Noran kiadó Naplójegyzetek 1919 című kötete (2006), mindkettő Cséve Anna szerkesztésében és bevezetőjével. Fontos megjegyezni, hogy a Tükör kötetei formai és műfaji szempontból is eltérnek az 1929-es naplótól.
Móriczot 1929-ben Tiszacsécse díszpolgárává avatják, megírja a Rokonok című regényét, melyet a következő év januárjától közöl a Nyugat. Színházak folyamatosan játsszák darabjait (Nem élhetek muzsikaszó nélkül, Fehér páva, Szépasszony kocsisa), a Nemzeti Színház Vaszary Pirivel bemutatja a Légy jó mindhalálig színpadi változatát. De a legfontosabb mégis az év utolsó két hónapja, Osvát öngyilkosságát követő időszaka. Móricz így ír erről naplójában: „November 1. péntek. (…) Osvát hétfőn éjjel öngyilkos lett – milyen szerencse, hogy már túl voltam a darabon, kedden oly végzetes levert voltam, hogy nem bírtam semmire gondolni, csak szegény Osvátra.” Már másnap megjegyzi: „A Nyugatból a magyar optimizmus lapját kell megcsinálnom. Eddig egy perverz pesszimizmus fóruma volt.” Két nappal később: „Fenyő telefonált és este együtt vacsorázunk. Ez is csalódni fog bennem, mert én akarom átvenni a Nyugatot. Én meg akarom menteni Gellértet s átvinni a Nyugatot Keletre.” Lelkesedése meglepő annak tudatában, hogy egy néhány nappal későbbi bejegyzésében elhatárolódik a laptól, legalábbis annak múltjától: „Sose gondoltam rá, hogy a Nyugat szerkesztője legyek, de különösen azért nem, mert egészen máskép gondolkozom a magyar sorsról és a magyar kultúráról, mint Ignotus, Osvát és Fenyő. A Nyugatot még olvasni se tudtam húsz éven át. Tíz-húsz száma volt, hogy fel se vágtam. Ha én szerkesztő vagyok, ezeknek az írásoknak ¾-e nem jelenik meg.”
Már november közepére rendeződik a Nyugat jövője, hiszen több forrásból is érkezik pénz, és voltaképpen ezeknek a forrásoknak a közvetítői veszik át a lap szerkesztését: Móricz a Légy jó mindhalálig színdarab honoráriumát ajánlja fel, Babits a Baumgarten alapítványtól szerzett támogatást, így egy-egy harmadát kapták a részvényeknek, a harmadik harmad Fenyő Miksáé maradt. Móricz lett a prózai, míg Babits a költészeti és a kritikai tartalom szerkesztője. A tulajdonviszonyok és a szerkesztői pozíciók percről percre változtak, ami megelőlegezte Babits és Móricz egy évvel későbbi kenyértörésig vívott harcát. Az író, aki közben napjának felét a Nemzeti Színház próbáin töltötte, érzékletesen számol be az eseményekről: „November 16. szombat. Hallatlanul izgat és sért, hogy a Nyugatban igen nagy anyagi jövedelmet érzek és ezt kénytelen leszek egyenlő arányban megosztani Babitssal. Csak azért, mert véletlenül pár órával megelőzött. Én féltizenkettőkor telefonáltam Fenyőnek, hogy d. u. 5-kor a Nyugat ügyében találkozzunk. Utánam félórával telef. Babits, hogy jöjjön hozzá. Mivel Fenyő azt hitte, hogy én arra akarom őt kapacitálni, hogy adja a Ny-t Babitsnak, elment hozzá és oda is ígérte. Ötkor, mikor én jöttem, hallatlan zavarban volt, már nem volt ura a Ny-nak. (…) Így én, aki megvettem a Nyugatot és aki egyedül csinálok belőle valamit, nem érhetek el többet 1/3-nál. Pedig Babits ott van 15 éve, ha tudna szerkeszteni, megcsinálhatta volna. De szegény nem tud semmit. Egyetlen üzleti gondolata nincs.”
A december elején írott bejegyzéseiből kiderül, hogy nagyon sokan támadták a lapot megújító elképzelései miatt. Viszont a Légy jó mindhalálig hatalmas siker, hetekre előre elfogyott az összes jegy – a színházba és az Otthon klubba menekül az elutasított szerzők és az újonnan előkerült protekciókérők elől.
Az évet és a naplót így zárja: „Szilveszter december 31. Vége az évnek.
Jó év volt. Olyan év, amit boldognak kell nevezni. Semmi nagy baj, betegség nem volt. Mindannyian együtt gondtalan, nyugodt időt éltünk át. A gyerekek egészségesek, jól fejlődnek, vidámak. Mária nagyon meleg, szerelmes, nyugodt.
A Légy jónak roppant sikere zárja az évet. Napokkal előre elkelnek a jegyek, s mindenki áhítottal beszél róla.
Írtam az évben öt darabot s színház nem érdeklődik egyelőre. Jóllaktam vele.
Most a Nyugat izgat, a jövő év a Nyugaté. Nem megy szédületesen, de nem is reménytelen. Ma is jött tíz előfizető. Hét vidéki. Eddig bejött száz új előfizető. Az új szám jó. Nagy terveket főzök.
Szóval megy az élet szekere tovább, míg el nem akad. Kíváncsi vagyok a jövő évre, de a naplómnak vége.”

A szocreál természete

Az 1949-es szovjet képzőművészeti kiállítás, melyet a Műcsarnokban kétszázezren (!) tekintettek meg, végérvényesen a múltnak adta át a fordulat éveinek sokszínű művészetét. A politikai diktatúra az évtized fordulójára átszivárgott a művészeti intézményrendszerbe, az absztrakt törekvések a nyilvánosság minden teréből (kiállítások, sajtó) kiszorultak, helyüket a természetelvű alkotói módra épülő szocialista realizmus vette át.
A Műcsarnokban 1956-ig minden évben megrendezték a Magyar Képzőművészeti Kiállítást, melyen az önálló művek mellett a pályázatokra (köztéri szobor, emlékmű, mozaik, pannó stb.) beadott és elfogadott tervek is helyet kaptak.
Az új művészet első nagy bemutatója, a „Dolgozó Nép Alkotmánya” című tárlat (később I. Magyar Képzőművészeti Kiállítás) 1950. augusztus 20-án, az új alkotmány első évfordulóján nyílt meg a Műcsarnokban. Mivel a kulturális szféra vezetői (Pogány Ö. Gábor, Révai József) számára is ez volt az első fontos vizsgaelőadás a politikai vezetők előtt, ezért már az előkészületek is szigorú ellenőrzés és a szempontrendszer előzetes rögzítése mellett zajlottak. Esztétikai szempontból ekkorra nyilvánvaló lett,
hogy a szocialista realizmus az egyetlen lehetséges ábrázolási mód, ezért csak tartalmi és eszmei kritériumok felállítására volt szükség. A feladathoz csatolt ideológia a lényeg: a művész is a szocializmusért folyó harc katonája, munkás az ország építésében.
A Képzőművészeti és Iparművészeti Szövetség januárban felállította a Farkas Aladár vezette Kiállítást Rendező Bizottságot (művésztagjai: Bernáth Aurél, Bán Béla, Bencze László, Berda Ernő, Berény Róbert, Duray Miklós, Hincz Gyula, Pátzay Pál, a minisztériumot Berda Ernőné képviselte, de ott ült Pogány Ö. Gábor művészettörténész is), létrejött a Konzultációs Bizottság a vázlatok, tervek, ötletek rendszabályozására, és kiadták a 70 pontból álló témajegyzéket. A művész fantáziájának legnagyobb szabadságot nyújtó témák között a Hídépítést, a Fásítást vagy a Sztahánovista otthona című pontot találjuk, de akadt egészen pontosan körülírt életkép-ötlet, mint: 1949. december 28-án Gerő elvtárs beszél a Sportcsarnokban az új vállalatvezetők előtt, vagy az Alkotmány elfogadása a parlamentben (a lépcsőn jönnek fel a képviselők), a Rendőrnő az utcán gyermeket vezet, és a Muszka elvtárs a Moszkvába induló vonat ablakából integet címet viselő téma.
A serényen dolgozó festőket, szobrászokat hol a kritikusok, újságírók, hol a különböző összetételű bizottságok lepték meg, hogy azután közhírré tegyék, miként kell helyesen készülni a kiállításra, az állandó bírálatok tudomásulvételével. A művészek a zsűri előtt, a zsűri a kultúrpolitikusok előtt, ők pedig a párt vezetői előtt vizsgáztak a kiállítások „eredményességével”, ezért a felhívás megfogalmazásától a megnyitóig szigorú felügyelet alatt zajlott az alkotás és az értékelés minden pillanata. A konzultációk során világossá vált, hogy nem elég a stílusbeli és tematikai megfelelés, mindazoknak az apró részleteknek is „működniük” kell, amelyektől az alkotás hatni képes, és a kívánt derűs, optimista hangulatot árasztja. A kiállításokhoz kapcsolódó megnyilatkozások zöme tartalmazott bírálatot, még a megnyitó beszédekben is elhangzottak feddő szavak, amiből a bírálók, vezetők önvédelmi mechanizmusa hallatszik ki, mondván: a művésztársadalom (még) nem egyértelműen képes megfelelni a kívánalmaknak.
A tervezett Dolgozó Nép Alkotmánya tárlat a megnyitás idejére, 1950 augusztusában már az I. Képzőművészeti Kiállítás címet viselte. A második kiállítás 1951 novemberétől egy hónapon át volt látható a Műcsarnokban. A harmadik 1952 december 21-től (Sztálin születésnapjától) 1953 márciusáig tartott nyitva, a negyedik 1953 decemberében nyílt, az ötödik egy évvel később, a hatodik pedig 1955 végén. Az alábbiakban megkísérlem bemutatni, hogy melyek voltak azok a hangsúlyos érvek, amelyek alapján a hatalom (és a kritika) bírálta az éves Képzőművészeti Kiállításokon bemutatott műveket, és hogyan fejezte ki elvi követelményeit.
A Képzőművészeti és Iparművészeti Szövetség januárban felállította a Farkas Aladár vezette Kiállítást Rendező Bizottságot (művésztagjai: Bernáth Aurél, Bán Béla, Bencze László, Berda Ernő, Berény Róbert, Duray Miklós, Hincz Gyula, Pátzay Pál, a minisztériumot Berda Ernőné képviselte, de ott ült Pogány Ö. Gábor művészettörténész is), létrejött a Konzultációs Bizottság a vázlatok, tervek, ötletek rendszabályozására, és kiadták a 70 pontból álló témajegyzéket. A művész fantáziájának legnagyobb szabadságot nyújtó témák között a Hídépítést, a Fásítást vagy a Sztahánovista otthona című pontot találjuk, de akadt egészen pontosan körülírt életkép-ötlet, mint: 1949. december 28-án Gerő elvtárs beszél a Sportcsarnokban az új vállalatvezetők előtt, vagy az Alkotmány elfogadása a parlamentben (a lépcsőn jönnek fel a képviselők), a Rendőrnő az utcán gyermeket vezet, és a Muszka elvtárs a Moszkvába induló vonat ablakából integet címet viselő téma.
A serényen dolgozó festőket, szobrászokat hol a kritikusok, újságírók, hol a különböző összetételű bizottságok lepték meg, hogy azután közhírré tegyék, miként kell helyesen készülni a kiállításra, az állandó bírálatok tudomásulvételével. A művészek a zsűri előtt, a zsűri a kultúrpolitikusok előtt, ők pedig a párt vezetői előtt vizsgáztak a kiállítások „eredményességével”, ezért a felhívás megfogalmazásától a megnyitóig szigorú felügyelet alatt zajlott az alkotás és az értékelés minden pillanata. A konzultációk során világossá vált, hogy nem elég a stílusbeli és tematikai megfelelés, mindazoknak az apró részleteknek is „működniük” kell, amelyektől az alkotás hatni képes, és a kívánt derűs, optimista hangulatot árasztja. A kiállításokhoz kapcsolódó megnyilatkozások zöme tartalmazott bírálatot, még a megnyitó beszédekben is elhangzottak feddő szavak, amiből a bírálók, vezetők önvédelmi mechanizmusa hallatszik ki, mondván: a művésztársadalom (még) nem egyértelműen képes megfelelni a kívánalmaknak.
A tervezett Dolgozó Nép Alkotmánya tárlat a megnyitás idejére, 1950 augusztusában már az I. Képzőművészeti Kiállítás címet viselte. A második kiállítás 1951 novemberétől egy hónapon át volt látható a Műcsarnokban. A harmadik 1952 december 21-től (Sztálin születésnapjától) 1953 márciusáig tartott nyitva, a negyedik 1953 decemberében nyílt, az ötödik egy évvel később, a hatodik pedig 1955 végén. Az alábbiakban megkísérlem bemutatni, hogy melyek voltak azok a hangsúlyos érvek, amelyek alapján a hatalom (és a kritika) bírálta az éves Képzőművészeti Kiállításokon bemutatott műveket, és hogyan fejezte ki elvi követelményeit.
Már az első kiállításon kiderült, hogy nem volt megalapozott ötlet a munkás- és paraszttémák erőltetése, hiszen a művészek többsége talán életében nem járt gazdaságban vagy üzemben, és az alkotásra szánt néhány hónap alatt sem sikerült e téren alapos ismeretekre szert tenni. Ugyan a Bizottság a művészek kérésére szervezett gyárlátogatásokat, finanszírozta a rövidebb vidéki tartózkodásokat, de pár nap alatt nem érintette meg a polgári származású, városi művészt a földművelők világának lényege. (Azok a munkáskáder művészek, akik rendelkeztek efféle tapasztalattal, képességük, alkotói tapasztalatuk híján nem voltak képesek megoldani a vállalt feladatot.) A tárgyi tévedések, esetlenségek a művészekhez hasonlóan kevéssé jártas politikusok, kritikusok számára is láthatóak voltak, a tárlatra szervezett csoportokban beterelt dolgozók pedig felháborodottan – és sértődötten - vették tudomásul a munkakörülmények, gépek, eszközök hibás ábrázolását. A kritika viszont a lelkesedés és a derű megjelenítését hiányolta a nehéz fizikai munkát végző, elcsigázott munkások arcán – igaz, így legalább élethű (valóban realista) alkotás született.
Bajban voltak a szerkesztők, amikor a munkások véleményéből kellett szemlét közölni. Egyszerre két feladatot rótt rájuk: ki kellett fejezni a kiállítás-látogató örömét afölött, hogy végre ő is részt vehet egy ilyen nagyszabású kulturális rendezvényen („Az idesereglő hatalmas tömegek, a nép államának dolgozó fiai már tudják, hogy ez a művészet az övék, róluk, hozzájuk szól” – írta a korabeli Szabad Művészet.), másrészt pedig a bírálat hiteles forrásának kellett tekinteni a hozzászólásokat. Feltehetően manipuláltak voltak a munkás-kritikákból összeállított írások, ahogy a lapokhoz beküldött olvasói vélemények, vagy a nép képviselőinek a politikusokhoz eljuttatott levelei is. A politikai vezetés – különösen Révai - rendszeresen alkalmazta a kritikának azt a módját, hogy a dolgozók csalódottságáról, elégedetlenségéről beszélt.
A laikusok véleményét általában az általános elégedettség és a részletek fölötti elégedetlenség jellemezte, szemben a kritikusokéval, ahol a tárlatok általános bírálata kapott nagyobb hangsúlyt a bíztató jelek említése mellett. Egyértelmű, hogy a dolgozók publikált hozzászólásai a kultúrpolitika véleményét közvetítették.
A megszólaltatott tárlatlátogatók egy része idegenkedett a művektől (Kiss János vasmunkás, a Vaskereskedelmi Központ vezérigazgatója: „De láttam néhány olyan művet is, amelyeken a művész minket ábrázol ugyan, de nem igen érzem azt, hogy eléggé ismer bennünket és életünket. Valahogy még kívülről nézi azt.”), vagyis a művészetpolitika úgy látta, hogy a művész még mindig nem a dolgozóról, a dolgozónak alkot. Nem elég harcias, célratörő a politikai témák feldolgozása (Holay Imre pártfőiskolás: „Művészeink, mikor a munkásmozgalmat ábrázolják, nem látják, hogy osztályok összecsapását, osztályharcot kell ábrázolniok. A burzsoá osztály gyűlöletét és a munkásosztály szeretetét jobban ki kell fejeznie a képnek.”), azaz a dolgozók még mindig előbb járnak a pártosságban és az osztályöntudat kifejezésében, mint a művészek
A dolgozók úgy érzik, hogy a művészek nem ismerik munkájukat, életkörülményeiket (Béres Sándor, szintén pártfőiskolás: „Nem tudom, hogy az illető művész, aki ezt a képet festette, járt-e vidéken, látott-e asztagot, mert ha látott, akkor nem így festette volna le. Ilyen asztag nincs, mivel nem is lehet ilyent csinálni.”), tehát a hatalom úgy látta, hogy a művészek továbbra is idegenkednek az új hősök, a termelés lázában élő munkások ábrázolásától, ezért pontatlanok és felületesek a termelő munkát ábrázoló képek.
A közérthetőség problémája is megjelent a dolgozói vélemények között. Máthé Mátyás pártfőiskolás megállapította: „Még két évvel ezelőtt is, túlsúlyban voltak a pesti kiállításokon az absztrakt művek. Olyan képeket láttunk akkor, melyeken két-három huzal-vonal például a mosogatólányt akarta kifejezni. Az ilyenfajta képeken, még ha egyesek magyarázni és igazolni is próbálták, mégse tudtunk eligazodni.” Nem nehéz kitalálni, hogy Máthé az elvont művészet elítélését közvetítette.
Különösen a harmadik kiállítás idején merült fel a semmitmondó, tartalom nélküli alkotás és a befejezetlenség kérdése. Nem lett volna hiteles, ha a dolgozók vádolják sematizmussal a műveket, ezért egyszerűen csak a csalódottság kifejezését hagyták meg számukra. Takács Tibor a párttitkárképző iskolából így fakadt ki: „Miért van még mindig bizonytalanság képzőművészetünkben?… Ezt nem tudom megérteni. A művészek ugyanolyan feltételek közt dolgoznak, ugyanaz a példaképük, mint a többi dolgozóknak. A Szovjetunió a magyar képzőművészetnek épp úgy irányt mutat, mint ipari és egyéb vívmányaival.” Az üzenet egyértelmű: 1953-ra már láthatóvá vált, hogy a szovjet minta szerint tervezett szocialista realizmus nem eredményez értékes, tartalmas művészetet, a termelőmunkát és az aktuális politikai témákat ábrázoló műveket a lélektelenség, a sematizmus jellemzi. A hat év kritikáit áttekintve látható, hogy miközben a tárlatok összképe átalakult (a megrendelésre készült, közösségi célokra szánt művek minősége romlott, és egyre több öncélú munka jelent meg), a kritika szóhasználata, ereje, és eszközei nem változtak.
A harmadik kiállításra a korábbiaknál jóval több, témáját tekintve semleges alkotás érkezett, a történelmi, az aktuális politikai és a termelési témák pedig lassan kifogytak a kiállításokról. Hét dolgozói ankétról („hű keresztmetszetét adta dolgozó társadalmunknak”) szóló beszámolójában D. Fehér Zsuzsa nem győzte felsorolni, hogy a dolgozók mi mindent nélkülöznek a kiállításról. Néhány égetően hiányzó téma: „a fémcsata heroikus küzdelme”, „a háborús gyújtogatók aknamunkája”, „a Néphadsereg és a nép kapcsolata”, „az idősebbek átnevelése”, „a munkásosztály kimagasló egyéniségei”, vagy „a születő új és az elhaló régi ellentéte”.
Sztálin halála és Rákosi bukása tematikai, és ennek nyomán finom stiláris fordulatot hozott a korszak művészetében: a két politikus portréi elfogytak a kiállításokról, kevesebb termelési életkép, annál több csendélet, tájkép, művészportré és könyvillusztráció töltötte meg a Műcsarnok falait. Az 1957-es Tavaszi tárlat pedig lehetővé tette, hogy az 1949 után elhallgatott művészek (elsősorban az Európai Iskola alkotói) ismét a nyilvánosság elé léphettek.

Az idézetek forrása:
Ankétok a II. Magyar Képzőművészeti Kiállításról. Szabad Művészet, 1952/2.
A dolgozók véleményei a III. Magyar Képzőművészeti Kiállításról. Szabad Művészet, 1953. március-április