"Tömbmúlatság" a Japánban, 1946-ban

A bélyegző szerint 1946 decemberében írt levelében Szép Ernő egyik szövegét ("Prológját") ajánlja fel közlésre Szegi Pálnak, a Képes Hét szerkesztőjének. Az írást a Japán kávéházban Boros Ida színésznő olvasta fel, akit az utókor leginkább az 1956-os „Honvágy-dal” előadójaként ismer.

Tekintetes
Szegi Pál
Főszerkesztő úr
Budapest
V. Honvéd u. 10.
„Képes Hét”

Szép Ernő
VI. Liszt Ferenc-tér 11.
Érkeztető bélyegző: XII. 17.

Palikám, lévén lapod a lakók lapja, eszembe jutott becses figyelmed fölhívni egy most szombaton este a Japán-kávéházban tartandó tömbmúlatság prológjára, melyet velem írattak, egy fiatal színésznő, Boros Ida mondja el. Ha érdekel a dolog, elküldhetsz valakit a Japánba, elkérni közlésre a prológot. Meglehet, hogy a Színház c. lap kötötte már le magának; a Színház igazgató-szerkesztője, Gelléri Andor úr rendezi az estét, ő is kérte a prológot. Ebben az esetben kérlek haragúdjál rám mert fárasztottalak és bocsáss meg majd idővel
Ölel szerető atyád
Sz. Ernő
Szerda

Szegi Pál: (1902-1958) kritikus, szerkesztő, a Pesti Hírlap Vasárnapjának, később a Szabad Művészet főszerkesztője, a világháború után rövid ideig a Képes Hétnek dolgozott.
Boros Ida: színésznő. Apró szerepet kapott az Állami áruház (1952) című filmben, majd rövid ideig börtönben ült. Ezt követően egy Kálvin téri kerthelyiségben énekelt. 1956-ban, a forradalom napjaiban a Magyar Rádióban szalagra énekelte az „Honvágy-dalt” („Oly távol, messze van hazám…”), melyet később a Szabad Európa rádió rendszeresen játszott. A forradalom leverése után elhagyta az országot, későbbi pályafutásának egyetlen emlékezetes szerepét egy osztrák-német koprodukciós filmben játszotta (Drei Mann in einem Boot, 1961).
Gelléri Andor: Gelléri András (1901-1968) újságíró, szerkesztő, 1922-1938 a Színházi Élet munkatársa, 1940-44 a Film-Színház-Muzsika főmunkatársa, 1946-tól a Színház munkatársa, 1950-től az Irodalom Újság tördelőszerkesztője, 1957-68 a Füles szerkesztője.

Kosztolányi, a nyelvőr

Két jegyzetlapot mutatunk be, az egyik alján pársoros levéllel: Kosztolányi a magyar nyelvben használt idegen szavak helyére keresett magyar megfelelőt. De nem mindegyikhez. Kosztolányi nyelvészeti írásaiból kitűnik, hogy sem az erőltetett magyarítás, sem az idegen szavak fenntartások nélküli átvétele mellett nem tette le a voksát. A középutat kereste.
Az itt közölt „szótárlapok” olyan idegen szavakat tartalmaznak, melyeket a magyar közbeszéd nemcsak hogy átvett, de sokszor már a helyesírását is magyarította. Ilyen a „szósz”, a „freskó” vagy a „pendlizni”. Valamelyik latin eredetű („ad acta”, „trio”, „evakuál”), mások pedig a németből származnak („staffelni”, „stuccol”). Némelyikre Kosztolányi talál megfelelő magyar kifejezést („szemafór – jelzőkar”, „evakuál – kiürít”, „trio – hármas”, „resó – melegítő”, „hakni – kampós-szeg”, „porózus – likacsos”, „pendlizni – ingázni”, „satíroz – árnyékol” stb.), valamelyikre pedig nem, vagy legalábbis kihagyta a helyét a záró pársoros levél alapján befejezettnek tekinthető szövegben: pl. „viceversa”, „kurbliz”, „statutum”, „kurtizán”, „freskó” stb. Kosztolányi tehetségét és leleményességét ismerve bizonyára ezekre is találhatott volna megfelelő magyar kifejezést.
Kosztolányi nyelvvédő írásai a Nyugatban is, de elsősorban a Pesti Hírlapban jelentek meg, ő szerkesztette a népszerű Pesti Hírlap Nyelvőre kiadványt. Nézzük meg, írásaiban hogyan vélekedik a nyelv megtisztításáról, az idegen szavak hasznáról és károsságáról.
„Az kétségtelen, hogy a budapesti nyelv megszületik, szükségszerűen meg kell születnie, és az is kétségtelen, hogy ízig-vérig magyar lesz. Hogy nincs fővárosi nyelvünk, annak az az oka, hogy a főváros alig harminc-negyven éve beszél magyarul, s ma még csak selypeg és gagyog. Tilos a beszédhibáit pestiességnek tekinteni. Különben a németből kölcsönzött trópusok nemigen fognak rajta, egy-két nyarat élnek, aztán elpusztulnak.” (Csibésznyelv, A Hét, 1914.május 10.)
„A németek derekasan irtják a francia szavakat, az olaszok a németesség ellen küzdenek, az angolok is munkában vannak, a franciák még angol szövetségesük kifejezésének sem kegyelmeznek. Csak nálunk bitang jószág a nyelv, egyetlen kincsünk, mely igazán a miénk. Még a háború se keltett iránta érdeklődést a közönség zömben. Mindössze az történt, hogy megváltoztattak néhány idegen nyelvű címet és felírást – on parle ici français -, a vendéglők ételsoráról eltűnt a Chateaubriand, kiről a legtöbb törzsvendég csak azt tudta, hogy drága, azt nem, hogy valaha, eleven korában, mikor még nem volt szelet, francia költő volt az istenadta. (…) mert amilyen igaz, hogy a magyar mondatszerkesztést mindenekelőtt a német rontja és mérgezi, éppoly való, hogy a cikkeinkben használt idegen szavak kilencven százaléka latin eredetű, vagy ha úgy tetszik, francia és olasz zamatú.” (Nyelvtisztítás, Nyugat, 1919. február 1.)
„Nincs igaza a túlbuzgónak, aki irtóhadjáratot hirdet minden idegen szó ellen, de nincs igaza a közönyösnek sem, aki az idegen szók türelmi bárcáját mindjárt törvénybe iktatná, mert ő nem veszi számba, hogy ezáltal sok-sok eredeti szavunkat tétlenségre és feledésre kárhoztatja, s így cifra, toldott-foldott nyelvünk előbb-utóbb elsorvad. Csak annak van igaza, aki a belső nyelvújítást óhajtja. Lelkünkben kell megfogannia a vágynak, hogy a magunk nyelvén gondolkozzunk. Mihelyt eljutottunk idáig, máris magyarul beszélünk és írunk, s a mozgalom teljes diadalt aratott.” (Pár szó a nyelvújításhoz, Pesti Hírlap, 1932. április 10.)
Gondolatait négy héten foglalja össze ugyancsak a Pesti Hírlapban Nyelvtisztítók és nyelvpiszkítók címmel, 1932. augusztus 20. és szeptember 11. között, de ugyanígy a helyes (közép-) utat keresi Bábel tornya (Pesti Hírlap, 1933. március 25, április 2.) és Nyelvművelés (Nyugat, 1933. május 1.) című írásaiban is.

A második lap alján olvasható üzenet:
Azért, hogy lássák up-to-date voltunk. K. D.
Kedves barátom!
Utolsó küldeményem és kérésem. Amit jónak látsz, vedd be. Harsányiéból is. Ezek a szók (majdnem mind) élnek a pesti közbeszédben. Szeretettel Jó híved: Kosztolányi Dezső

Illyés ismeretlen Apollinaire-fordítása

Nincs nyoma annak, hogy a Szegi Pál szerkesztő hagyatékában fennmaradt Vidék című verset – Illyés Apollinaire egyik képversének fordítását – bárhol is közölték volna. 1925-ben a Ma és a Periszkóp is hozott Illyéstől Apollinaire-fordításokat, és Illyés leveleiből tudjuk, hogy akkoriban komolyabban kívánt foglalkozni a francia irodalom fordításával.
Apollinaire Kalligrammák című kötete – A béke és a háború versei alcímmel – 1918-ban, halála évében jelent meg, Picasso rajzával. A művek 1913 és 1916 között készültek. A képvers mint műfaj már az ókorban előfordul, a XIX. század végén Mallarmé és a szimbolisták kísérleteztek a kalligramma használatával. A magyar költészetben Kassák, Babits, Radnóti, Illyés és Weöres is alkalmazta.
Apollinaire verseit magyarul először a Tett és a Ma közölte rendszeresen, leggyakrabban Raith Tivadar fordításában. Illyés az Ék című folyóirat 1923. 1. számában megjelent tanulmányában (Az új nemzetközi irodalom ismertetése és kritikája I. Az új franciák) említést tesz Apollinaire-re mint jelentékeny kortárs költőre. A Ma 1925. január 15-i jubileumi száma több francia fordítását is hozzá: Apollinaire – Esik (képvers), Cocteau - Tavasz a tenger mélyén, Az Eiffel-torony násznépe, Eluard – Szerelem szívében, Tzara – Tavasz.
Szegi Pál költő, műfordító barátjával, Illyés Gyulával egy időben hagyta el Magyarországot, rövid bécsi kitérő után Párizsban éltek, ahol mindketten könyvkötőként dolgoztak. Szegi 1925-ben ideiglenesen visszatért Pestre, kettejük levelezéséből tudható, hogy Kassák ebben az évben kérte, hogy segítsen intézni a Ma ügyeit. (A levelezésről bővebben szól a Játék és lelkiismeret című Szegi-monográfia.)
Elképzelhető, hogy Illyés több fordítást is küldött a Ma fent említett jubileumi számába, de az itt kéziratként reprodukált fordítás (Vidék) végül nem jelent meg. Az sem kizárt, hogy az ugyanebben az évben megjelent, mindössze öt számot megért aradi Periszkóp című avantgárd folyóirat számára készült – a folyóiratra éppen Szegi hívta fel Illyés figyelmét, ő maga részt vett a szerkesztésében, és a Periszkóp-antológia szerint Illyés fordításában közölte A tőrrel leszúrt galamb és a szökőkút című Apollinaire-képverset.
A harmadik lehetőség, hogy Szegi Illyéssel együtt szeretett volna összeállítani egy francia versantológiát, ami azonban nem készült el – ebben több Illyés-fordítás is helyet kapott volna. (Végül egy másik, hasonló céllal készült antológiát az Új Föld adott ki 1927-ben, Molnár József és Tamás Aladár szerkesztésében.)

A költő és a könyvkötő

Szívességet kért és kapott Radnóti Miklós Frankl Sándortól és feleségétől: házassági évfordulójuk alkalmából Radnóti egy csokrot küldetett Fifinek, melybe bekerült a hargitai levelezőlapból kivágott névjegykártya is. Bár az egyiket elvitték, a másik Pesten bujkált. Sem a költő, sem a könyvkötő nem élte meg a háború végét.
Ki volt Frankl, és miért éppen őt kérte Radnóti a csokor megvételére és a küldemény átadására?
Nincs lexikon, ahol helyet kapna egy könyvkötő, ezért kénytelenek vagyunk a fiánál és az egykori barátok örököseinél megmaradt dokumentumokra, levelezésekre hagyatkozni, de segítségül hívhatjuk Szegi Pál költő, kritikus soha meg nem jelent tanulmányát és Cs. Szabó László nekrológját, mely az író Két part című, 1946-os kötetének az elhunyt barátokra emlékező - Hades - fejezetében jelent meg. Frankl és Radnóti kapcsolatáról, és a most közölt levelezőlapról is esett szó abban az interjúban, amit Vezér Erzsébet és Tóbiás Áron készített Franklnéval 1969-ben.
Frankl 1896-ban született. A mesterséget az iparművészeti iskola esti tagozatán, a nála hat évvel fiatalabb Szegi Pál osztálytársaként sajátította el. 1920-ban, miután a különítményesek megölték a húszas éveikben járó Vadas fiúkat (Mártont és Andort), a családok jobbnak látták, ha a baloldali kötődésű társaságokat (például a Galilei-kört) látogató Frankl és Szegi elhagyják az országot. Szegi Bécsen, Frankl Milánón keresztül jutott el Párizsig, ahol mások mellett Illyéssel laktak és dolgoztak, együtt jártak föl Tristan Tzarához.
Hazatérése után Frankl először a Személynök (ma Balassi) utca 27.-ben, majd a Návay Lajos (ma Budai Nagy Antal) utca 5. szám alatt nyitotta meg műhelyét. Franklné így emlékezett: "A Személynök utca műhely egy sötét cső volt, ahol örökké villany égett, az első részben volt egy íróasztal és egy könyvszekrény, mögötte pedig különböző könyvkötő felszerelések és egyebek. Ide a műhelybe ebben az időben nagyon sokat bejárt Zelk Zoltán is, meg Szegi Pál és a többiek. Abban az időben mindig voltak ott gyűjtőívek, amelyeken aláírásokat gyűjtöttünk a betévedt emberektől, hogy a különböző verseskötetekhez a megfelelő számú előfizetőt segítsük összeszedni. A Budai Nagy Antal utcai műhely szuterén helyiség volt, közvetlenül [Radnóti] Miklós szomszédságában, az 5. szám alatt."
Itt gyakran megfordult Ferenczy Noémi és Valér, Zelk Zoltán, Ortutay Gyula, Cs. Szabó László, aki a többi, "szegény" művészhez képest tehetősebb volt, köszönhetően a Magyar Rádiónál betöltött irodalmi vezetői pozíciójának. "Csupa szegény kliense volt; költőkből és tanárokból élt. Egyszer keménykalapban botlottam a pincéjébe. - Tegye fel máskor is - kérte ártatlan iróniával. - Legalább azt hiszem, hogy hozzám jár a Lovaregylet. - Hát nem az járt hozzá. - Hogy is lehetne magukon segíteni? Tán valami kártyaalapból? Mert én csak akkor leszek gazdag, ha az írók és tanárok meggazdagodnak Magyarországon" - emlékezik vissza Cs. Szabó.
A sors iróniája, hogy páratlan grafikai gyűjteményét a művészek szegénysége, rászorultsága jóvoltából alapozta meg. A paszpartuért nem pénzzel, hanem rajzzal fizettek, már aki megfelelt igényességének. Franklné is mesélt erről: "Férjemnek nagyon jó ízlése volt, és egyszer egy alkalommal, amikor Ferenczy Valér betért hozzánk, és közölte, hogy neki lesz egy kiállítása, és szeretne egy csere-bere dolgot lebonyolítani, férjem nagyon előzékenyen azt mondta neki, hogy nagyon szívesen, egy szép kis rajzért - de a papától." A kollekció közel sem lett volna oly gazdag, ha a gyűjtést csak ily módon gyakorolta volna, ha ő maga nem vásárol. Egyik, Szegihez szóló, 1942-es keltezésű levelében így ír: "Lila nyakkendős Gulácsy már az enyém. Mit vegyek neked? Akarsz Körösfőit vagy Czóbelt? Gyere haza, várlak valamivel." Egy másik, pár hónappal későbbi levélben: "Az én - hiszen ezt tudod - búfelejtőm a grafika. Változatlanul szeretem és sok örömem van benne. De gyarapítani alig lehet. Kint voltam Czóbelnél Szt. E.-én, vittem már egy szépet, akartam ezért két darabot idei nyári terméséből, gondoltam, egyet veszek neked is. Ki gondoljon rád és gyűjteményedre, ha nem én - hát barátom egyetlen darabja nem volt. Semmi. 1-én elutazott Hatvanba, megígérte, hogy szept. 1-én hazajövet nekem mutatja meg legelőször. Rendeltem két lap kisalakú virágcsendéletet, gondolván a te rózsáidra." (A Szegi Pállal való levelezés olvasható a Szegi válogatott írásait közlő Játék és lelkiismeret című kötetben.)
Radnóti először 1932-33 táján kereste fel még a Személynök utcai műhelyben, a Návay Lajos utcai üzletnek pedig már mindennapos vendége volt. Barátságuk mélységéről a hagyatékban fennmaradt dedikációk is tanúskodnak: "Frankl Sándoréknak szeretettel és barátsággal Radnóti Miklós. Bpest, 1934. I. 16." (Ének a négerről, aki a városba ment), "Frankl Rózsinak, Sándornak és Péternek barátjuk Radnóti Miklós, Budapest, 1939. január 24. (Testvérek).
A költő első útja minden reggel Franklékhoz vezetett, itt felolvasta verseit, és saját köteteiből is beköttetett egy-egy példányt, kitűnő ízléssel. Igényességéről Franklné is megemlékezett a vele készült interjúban: Cserépfalvinál 1941-ben jelent meg Galamb Ödön Makói évek című József Attila-kötete, Radnóti válogatásával és jegyzeteivel. Az eredeti kötés nem tetszett Radnótinak, ezért a nyomdából kicsent két félkész példányt beköttette, az egyiket megtartotta, a másikat pedig a munka fejében Franklnak adta.
Ahogy barátait, köztük a legjobbat, Radnótit, úgy Frankl Sándort is behívták munkaszolgálatra. A csepeli táborból megszökött, feleségével és egy ismerőssel a Franklin Társulat Veres Pálné utcai raktárában bujkált, egy halom könyves láda mögött. Bár a könyvek egy darabig megvédték, 1945 januárjában rájuk találtak, és a Duna-parton kivégezték őket. Felesége túlélte a lövéseket, másnap talált rá egy segélyszolgálat.
Nekrológjában Cs. Szabó azt a képet idézi Frankl Sándorról, ahogy a legtöbben ismerték: "Sose láttam napvilágnál. Egy ember helyett egy mesterség jelképét ismertem, lámpafényben simítócsonttal a kezében, mint egy régi allegórikus szobrot, mint az örökkévaló Könyvkötő szobrát a Napok és Munkák dombormívű ábrázolásán."
Dr. Radnóczi Miklós
109/19 m[unka]sz[áza]d, I. szakasz, Hargitta, Bihar megye

Nagyságos Frankl Sándor úrnak,
"Papirusz" könyvkötőműhely
Budapest, V.
Návay Lajos u. 5. fszt

Drága Sándorom és Rózsim, persze szívességet kérek. Aug. 11-én van a házassági évfordulónk. Tudjátok meg, hogy Fif otthon van-é és küldjetek neki nevemben egy csokor virágot. Ha megjövök, elintézzük. Köszönöm szépen. Ha elutazik, akkor előtte, vagy utána-, ha megjött, jó? - Péter jól nyaralt? (Péter: fiuk, Frankl [Fraknói] Péter, a Radnóti házaspár keresztgyermeke. - A szerk.)
Sándor maradj otthon! Fif írja, hogy várakozó állásponton vagy. Azt hiszem fölösleges aggodalom. Én a körülményekhez képest jól vagyok, egészséges és ideges. És a fogammal nyavalygok. Más baj nincs. Csókollak mindhármatokat és összes barátainkat és köszönöm.
Miklós