Korábban bemutattam azt a táviratot, melyen Esterházy Pál megkéri Varjú Elemér múzeum igazgatót, az Árverési Csarnok szakértőjét néhány tétel megvásárlására: Mozart saját árnyképeit (Esterházy Mária műveit) dedikálta az őt vendégül látó Esterházy család tagjai számára.
Csakhogy Stemmer Ödön, a neves könyvkereskedő Egy antikvárius visszaemlékezései című kötetében korának egyik legnagyobb hamisítási botránya kapcsán hozza szóba az említett tételeket. Emlékezete szerint 1913-ban egy német férfi megpróbálta neki eladni ezeket a képeket, és ugyanezekből az egyedi (?) dedikációkból adott el az Országos Levéltárnak is. Csakhogy Stemmer rájött – még mielőtt tudta volna, hogy több is létezik belőlük -, hogy ezek hamisítványok, és értesítette a Levéltár igazgatóját is. Kiderült, hogy Bécsben több antikváriust is meg tudott téveszteni a hamisító, a Börsenblatt für den Deutschen Buchhandel 1915-ben pedig már a gazfickó leleplezéséről számol be.
Az üggyel kapcsolatban felmerül néhány kérdés. A feltétlen szaktekintélynek számító Varjú Elemér 1921-ben hogyhogy nem tudott a kor legnagyobb hamisítási botrányáról? Megvásárolta-e Esterházy a tételeket? A jól tájékozott Stemmer értesítette-e az Árverési Csarnokot a tételekkel kapcsolatos kétségekről? (Kötetében erről nem esik szó.) Vagy ha nem, akkor miért hagyta elárvereztetni azokat?
Ami tény: Mozart ismert, beazonosított ábrázolásai között nem szerepel olyan árnykép (egyébként rengeteg készült), ami Esterházy Mária munkája lenne.
Viszont lehet tudni Mozart és az Esterházyak kapcsolatáról – Mozart írt temetési zenét Esterházy Ferenc halálára, éppen 1785-ben (a dedikáció éve!). Ugyanis a szabadkőműves Mozart páholyának nagymestere volt az említett Esterházy.
post-antiq
2011. június 12., vasárnap
2011. június 8., szerda
Rippl-Rónai és Maillol




Mivel a levél borítékja elveszett (bár egyszer elő is kerülhet), és a sűrűn teleírt négy oldal nem tartalmaz dátumot, a szöveg egyes részeiből következtethetünk a megírás idejére. Maillol megemlíti, hogy Bibesco hercegtől levelet kapott, aki éppen Madridban van Bonnard-ral és Vuillard-ral. Antoine Bibesco (Bibescu) román arisztokrata és diplomata, miniszterelnök unokája lelkes patrónusa volt a nála csaknem egy generációval idősebb Nabis-művészeknek és a mögöttük álló Revue Blanche folyóiratnak, édesanyja szalont tartott fenn Párizsban, ahol a zenei, irodalmi és képzőművészeti élet legjava megfordult. Bibesco és a két festő emlékezetes spanyolországi útjára 1901-ben került sor, heteken át járták Andalúzia nagyvárosait, az útról készült fotósorozat 1987-ben a Musée d’Orsay gyűjteményébe került.
Ugyancsak az 1901-es évszám kiválasztását támasztja alá a levélben feltett egyik kérdés: „még mindig ott van a fagyban? Ne maradjon sokáig…”. Ebben az évben Rippl-Rónai többek között Oroszországban próbált szerencsét, ám egészsége nehezen bírta a zord időjárást (az ott összeszedett „nyavalyák” élete végéig kínozták), hamar hazatért, és a következő évben – a Róma-villa megvásárlásával – végleg Kaposváron telepedett le.
Maillol és Rippl-Rónai barátsága legendás. A fiatal magyar festő a müncheni tanulóéveket követően 1887-ben Párizsba költözött, ahol két évig az akkor már dúsgazdag és világhírű Munkácsy Mihály műtermében kapott munkát: a kapós szalonzsánerekről készített kisebb másolatokat a kevésbé tehetős vásárlók számára. A folyton megélhetési gondokkal küszködő ifjú művész egy idő után még ezt az anyagi biztonságot is feladta, és elindult a mestere által csak „mázolóknak” nevezett impresszionisták, sőt, posztimpresszionisták felé. Ebben nagy szerepet vállalt skót grafikus barátja, James Pitcairn Knowles, aki megismertette a szimbolizmussal, megmutatta neki Gauguin és Whistler festészetét. 1892-től a kilakoltatás elől Párizs egyik falusias hangulatú külvárosában, Neully-ben béreltek egy romos házat, évekig itt éltek immár hármasban, Lazarine-nel, Rippl-Rónai későbbi feleségével.
Rippl-Rónainak Öreganyám című festménye hozta meg az áttörést, 1894-es kiállításával elnyerte a Nabik (Próféták) barátságát, akikkel ugyancsak Knowles volt az összekötő kapocs: a skót művész együtt tanult a Julian-akadémián Maillollal, Bonnard-ral, Vuillard-ral és Félix Vallotonnal. Knowles és Maillol hatására sikerrel kipróbált több sokszorosításai eljárást, és elindult az iparművészet felé – ennek eredménye Andrássy Tivadar budai villájának ebédlője, illetve Georges Rodenbach költő csodálatos, Rippl-Rónai- és Knowles-metszetekkel illusztrált két verseskötete. 1898-ban a spanyol határmenti Banyulsban látta vendégül Maillol családja, az itt készült olajképek külön fejezetet jelentenek a festő életművében.
Rippl-Rónai azonban mindenáron budapesti elismerésre vágyott, ám évekig közöny fogadta kiállításait. Ekkor, 1901-ben utazott Belgiumba, majd Szentpétervárra, végül szülővárosában, Kaposváron kötött ki és lassan a hazai művészvilág is befogadta. Maillollal való barátsága azonban töretlen maradt. 1914-ben a család Franciaországba utazott az örökbe fogadott unokahúg, Anella rokonait meglátogatni. Ott érte őket a világháború kitörése, a Monarchiából érkezett furcsa művészt a falubeliek megtámadták, majd a hatóság a chartreuse-i fogolytáborba szállította. Rippl-Rónai több mint hét hónapig volt fogságban, ahol tábor lakónak megrajzolásával töltötte az idejét. Ki más segíthette volna, mint a két régi barát, Maillol és Denis, akik közbenjárására végül hazaengedték.
Rippl-Rónai a Maillol való megismerkedéséről, a közelében töltött évekről először a Nyugat, majd 1957-ben a Szépirodalmi kiadónál megjelent emlékezéseiben ír, mély szeretettel. A most közölt levél nehezen olvasható soraiból pedig kitűnik az a hallatlan elismerés, amit a francia szobrász érzett a magyar barátja iránt.
Lesznai Anna és a könyvművészet
Azt sem könnyű eldönteni, hogy irodalmárként vagy képzőművészként indult, hiszen nagyjából egy időben, a múlt század első évtizedének végén jelent meg első verseskötete (Hazajáró versek) és lépett festőként a közönség elé, leghatásosabban a Nyolcak művészcsoport „kültagjaként”. Ahogy ma mondanánk, Lesznai Annát kapcsolati hálója is predesztinálta a közéleti szerepre: unokatestvére volt a Nyugat-alapító Hatvany Lajos (barátság Adyval), valamint a neves festő és műgyűjtő Hatvany Ferenc (barátság Czóbellel, kapocs a Nyolcakhoz), második férje volt Jászi Oszk
Lesznai Anna irodalmi és képzőművészeti kreativitása elsősorban könyvművészetében kapcsolódott össze. A század eleji magyar könyvművészet előmozdításához elsősorban olyan műhelyek kellettek, mint a Kner-, a Tevan-, az Amicus- és a Nyugat könyvkiadó, ahol a forma fontossága nem szorult a tartalom mögé, neves alkotók adták nevüket a képző- és iparművészet határán, pontosabban perifériáján mozgó műfajnak. A Nyugat-könyvek cí
Saját könyvei mellett Ady Endre két kötete is Lesznai címlapjával jelent meg (A magunk
2011. június 3., péntek
Karinthy Micimackója

A lapot Zágoni Miklós, a neves tudományfilozófus, éghajlatkutató gyermekkorában kapta Karinthy Cinitől.
"Jóapám és Karinthy Ferenc anno irodalmi, sport és egyéb okok mián jó kapcsolatban voltak egymással. Amikor a Micimackó 1957-es új kiadása megjelent, én éppen öt éves korúvá vénülvén, olvasós korba léptem. Így Cini egy példánnyal lepte meg Apámat. A könyvet hamar salátává olvastam.
Mindig is tudtam, hogy a kijárós lapoknak nem mindegyike tartozik a nyomtatott műhöz, hanem egy kézirat-oldal is leledzik benne. Ezzel azonban az idők során nem sokat foglalkoztam. Hanem amikor a lányaim is Micimackó-fogyasztóvá váltak, ismét elővettem a régi jó példányt, s most már megragadta a figyelmemet a különálló papírlap. Hogy ezt anno Cini véletlenül felejtette-e az új kötetben, vagy ezt az egy lapot nekünk kívánta ajándékozni, már nem tudhatjuk meg. Mindenesetre családilag kiörvendeztük magunkat a megtalálásán, azután pedig - egy rádióműsor hatására - eljuttattam Kiss Ferenchez. Most pedig igen örülök, hogy jó helyen, a kiváló - és egyre fejlődő - magyar irodalomtárban találta meg végső, méltó helyét.
Zágoni Miklós"
Karinthy írását teljes terjedelmében a Pesti Napló közölte 1935-ben, kézirata - egyelőre - ez az egyetlen lap, a számozás szerinti második oldal került elő.
Az alábbiakban a cikk teljes szövegét közöljük, vastagon szedve azt a részt, amelyik a kéziratos lapon szerepel:
Micimackó megérkezett
Az első Micimackó-könyv a magyar könyvpiacon
Írta: Karinthy Frigyes
Tulajdonképpen nem is illik, hogy Micimackónak a magyar gyermekirodalomba való ünnepélyes bevonulásáról én számoljak be, aki a kaput kinyitottam számára, vagyis lefordítottam őt, helyesebben átültettem, ahogy mondani szokták. Praktikusabb is az volna, ha más írna róla, az legalább dicsérhetné a fordítót, amit én nem tehetek meg, pedig kedvem volna hozzá, mert mondhatom, hogy a magyar nyelven megjelent könyvet átolvasva, éppen úgy, vagy még jobban röhögtem és élveztem, mint amikor angolul került a kezembe. Hiába, más azért az, anyanyelven olvasni valamit, különösen, ha ilyen… bocsánat, most veszem észre.
Egyébként az Athenaeum kiadóhivatalában várakoztam éppen, szórakozottan lapozgatva az angol könyveket, mikor kitűnő kollégámnak, a fiatal, de jólismert és népszerű Milne mesternek Winnie-the-Pooh-ja kezembe került. Először a rajzocskák leptek meg, egyszerű és finom vonalaikkal, azután belekukkantottam a szövegbe. Az egyik oldal ilyenformán kezdődött:
„A kis Malac (Malacka) nagyot ugrott ijedtében, de ugyanakkor el is szégyellte magát gyávaságáért, s hogy ne vegyék észre a dolgot, még egy párat ugrott utána s könnyedén megjegyezte, hogy ilyenkor reggel szokta elvégezni mindennapi tornagyakorlatát."
Tyű, mondtam magamban, ez az én emberem. Hiszen ez az állatokat s még hozzá nem is igaziakat, csak játékállatokat, vagyis tárgyakat úgy látja és szólaltatja meg, ahogy titokban jómagam szoktam (csak nem merem mindig bevallani), hogy bennük van az ember, sőt sokkal őszintébben és igazabban bújkál bennük, mint ahogy a valódi nyilatkozik meg, különösen, ha az illető felnőtt, tehát nagyképű és fontoskodó. Ugylátszik megtaláltam azt az embert, aki velem együtt megértené Cini fiamat, aki 5 éves korában könnyes szemmel állt meg a kirakat előtt egy letört lábú baba előtt és azt mondta „sze-e-egény" s hiába oktattam őt, fontoskodó felnőtt létemre (mentségemre legyen mondva, minden meggyőződés nélkül) hogy egy holt tárgyat nem lehet sajnálni, mert az nem érez és nem szenved.
Együltömben végigolvastam Winnie-the-Pooht (még most is hálás vagyok az igazgató urnak, aki ilyen soká váratott) s félórán belül megállapodtunk a fordításban.
Nekem, bevallom, különösen a versek tetszenek ebben a könyvben. Eredetiben ahhoz a műfajhoz tartoznak, amit a boldog és ráérős angol irodalmár „nonsense poetry"-nek nevez, magyarul, illetve pestiül "blődliző-költészetnek„ hívnám - a műnek az a lényege, hogy a „felnőtt és logikus" lélekszámára látszólag értelmetlen és irracionális gondolatokat és érzéseket úgy fejezze ki, hogy a dolgok lényege, a minden jelenség mögött ott rejtőző. álomszerűség, az álom kecses és csöppetre ésszerű józan lelke de mindig kómikus, tehát mindig józan ősvilága átüthessen rajta. Ennek a költészetnek olyan lángelmék voltak a művelői, mint a híres „Alice Csodaországban" szerzője, s a németek közt Morgenstern. Érdekes, hogy a gyerekek mindig szerették ezt a fajta költészetet: ők közelebb vannak ahhoz az ősvilághoz. Milne kitűnően játszik a hangszeren. Egy példa:
„Csütörtök este ujra itt a hideg
Zúzmaraingben a bozót didereg
Ilyenkor érzem, mi mélyen igaz
Hogy az meg ez meg ez meg az."
Tudni kell, hogy ezt a szép költeményt Micimackó szavalja, aki nagyon szereti a költészetet, egy költő veszett el benne de kicsit ostobácska lévén, úgy segít magán, hogy a csattanónál valahogy elsikkasztja a gondolatot. Azonkívül nagyon a szívemhez nőtt, fordítás közben, a bánatos csacsi, Füles alakja, aki fájdalmas mazochizmusban élvezi árvaságát, egy elérhetetlen boldogságról álmodozva az üres mézescsupor és a szétpukkant léggömb roncsai fölött. Na és a többi: nyuszi, Kanga, Zsebibaba, Bagoly és Róbert Gida. Angyali társaság.
Micimackó megjelenését a magyar könyvpiacon szenzációnak érzem, mint mikor távoli rokona, Mikimauz jelent meg először a filmen. Van is köztük valamit – ellentétes – vonatkozás. A rajzfilmek népszerű hőse a jelenségek világában való korlátlan szabadságot a fizika és élet törvényeinek fittyet hányó vágyálmot fejezi ki, - Micimackó inkább a komikusan és emberien piszmogó szorongást a valósággal szemben, amin nem lehet segíteni, alkalmazkodni kell hozzá.
S végre, a nagy kérdés, hogy mit szólnak majd hozzá a gyerekek, akiknek írták?
Abból, hogy a tehetséges és művészösztönű felnőtteknek is tetszik, arra következtetek, hogy a gyerekek száz százalékig meg fogják érteni. Nem hiszek az olyan gyermekirodalomban, amit magam ne olvasnék gyönyörűséggel. Nincs köztünk olyan nagy különbség, mint ahogy általában hisszük, a végtelenhez mérve igen rövid életünket. Vannak tények, amik életünk első éveiben nyilvánvalóbbak, mint később: és ezek az igaziak.
Hogy is mondja Micimackó?
„Erdei körökben az a nézet,
Hogy a Mackó szereti a mézet.
Ez nem afféle
Szerény
Vélemény,
Ez tény, tény, tény!”
forrás: Pesti Napló, 1935. december 1.
"Tömbmúlatság" a Japánban, 1946-ban

Tekintetes
Szegi Pál
Főszerkesztő úr
Budapest
V. Honvéd u. 10.
„Képes Hét”
Szép Ernő
VI. Liszt Ferenc-tér 11.
Érkeztető bélyegző: XII. 17.
Palikám, lévén lapod a lakók lapja, eszembe jutott becses figyelmed fölhívni egy most szombaton este a Japán-kávéházban tartandó tömbmúlatság prológjára, melyet velem írattak, egy f

Ölel szerető atyád
Sz. Ernő
Szerda
Szegi Pál: (1902-1958) kritikus, szerkesztő, a Pesti Hírlap Vasárnapjának, később a Szabad Művészet főszerkesztője, a világháború után rövid ideig a Képes Hétnek dolgozott.
Boros Ida: színésznő. Apró szerepet kapott az Állami áruház (1952) című filmben, majd rövid ideig börtönben ült. Ezt követően egy Kálvin téri kerthelyiségben énekelt. 1956-ban, a forradalom napjaiban a Magyar Rádióban szalagra énekelte az „Honvágy-dalt” („Oly távol, messze van hazám…”), melyet később a Szabad Európa rádió rendszeresen játszott. A forradalom leverése után elhagyta az országot, későbbi pályafutásának egyetlen emlékezetes szerepét egy osztrák-német koprodukciós filmben játszotta (Drei Mann in einem Boot, 1961).
Gelléri Andor: Gelléri András (1901-1968) újságíró, szerkesztő, 1922-1938 a Színházi Élet munkatársa, 1940-44 a Film-Színház-Muzsika főmunkatársa, 1946-tól a Színház munkatársa, 1950-től az Irodalom Újság tördelőszerkesztője, 1957-68 a Füles szerkesztője.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)