Kortárs bukta - mi lesz a magyarral?

Voltak, nem is kevesen, akik az elmúlt 2-3 évben valamilyen furcsa okból kifolyólag (spekuláció? polgárpukkasztás? miért is ne?) több tízmillió dollárért/fontért/euróért vettek kortárs műveket a világ nagy árverező házaiban. Akinek pénze van, bármit tehet vele, de talán kellett volna gondolkodni, hogy tényleg biztosan ér-e egy jól maketingelt mai festősztár annyit, mint Cézanne, Matisse és a többiek. Mert lehet, hogy valaha fog, de erre csak beláthatatlan mértékű esély van, így pedig végképp nem lehet remek üzleti fogásnak tekinteni a kortárs vásárlást.
Hogy a "kortárs lufi" kidurran, azt a világ legnagyobb gyűjtői közül azok már hamar megmondták (lásd Eli Broad), akiket nem fertőzött meg a hisztéria, és józanul csak azokra költötték a milliárdjaikat, akiket a legbennső meggyőződésük szerint meg akartak vásárolni. (Nem azokra, akikről azt mondták, hogy vásárolják meg.)
Aztán jött a válság, és az egész jelenlegi műtárgypiacot meghatározó visszaesés kétszeresen érintette a kortárs eladásokat - egyelőre külföldön, mert csak ott működik a piac az év első hónapjaiban. (A galériások amúgy rettenetesen örülnek, mert a primer kereskedelem - a művésztől a galériába, onnan a gyűjtőhöz - nem szállt el eddig sem, csak a szekunder - művész-galéria-gyűjtő-kereskedő-gyűjtő), és ők már rég megmondták, hogy...
Már csak az a kérdés, hogy anyaghiány miatt a kortársakhoz átcsábított magyar gyűjtők most mit fognak tenni. 1. Nem hat rájuk a külföldi trend, és változatlanul költenek a kortársakra. 2. Visszatérnek a jó öreg Szőnyihez, mert benne sosem fognak csalódni. 3. Visszatérnek, de előbb visszakövetelik a kortársakra kiadott pénzüket, mondván, hogy behúzták őket a csőbe. 4. Soha többé nem mennek a Falk Miksa utca közelébe.
Áprilisban kiderül. Mármint ha kevessé lehet manipulálni az árakat. De van egy szint, ami után már nem lehet.

Ismeretlen Kosztolányi?

Ismeretlen Kosztolányi-írásokat közöl a Budapesti Negyed - olvashatjuk a híradásokban.
Ám kiderül, hogy az ismeretlen írások - miként a cikk is utal rá - megjelentek a Pesti Hírlapban 1916-ban.
Akkor tényleg ismeretlenek?

Az ismeretlen írás vagy kézirat publikálatlan, vagy teljes egészében, vagy egy publikált szöveg olyan változata, mely nem volt eddig ismert a kutatók előtt. Ami lejött egy lapban, az legfeljebb elfeledett lehet.

Nem mindegy!

Mi lesz az antikváriumokkal?

Bárhogy is alakulnak a vásárlási szokások, nagyon úgy néz ki, hogy az antikváriumok megmaradnak. Egy sem szűnt meg mostanában.

Csak éppen napi könyvet nem lehet eladni boltból, egyszerűen nem éri meg egy 300 forintos kötetért végiggyalogolni a Múzeum körúton, a könyves főúttól távolabb eső üzletekről nem is beszélve. Ha a keresett könyv nem kapható több kiadásban és árfekvésben abban a 3-4 jobb on-line antikváriumban, akkor nincs is. Vagy nem a "napi könyv" kategóriájába tartozik.

Az extrákat úgyis púlt alól lehet megkapni, vagy árverésen.

Tehát, mi lesz a hagyományos antikváriummal és antikvár kereskedelemmel? Jobb esetben megy tovább, ahogy minden komolyabb városban szerte a világon, de csak kevesen gazdagodnak meg belőle. A meggazdagodás viszont nem előfeltétele annak, hogy valaki élvezze a munkáját és közben még el is tudja tartani a családját. Mint egy jó pékség, képkeretező, asztalos-műhely vagy vegyesbolt tulajdonosa. A nagy üzletek, ahogyan a festménypiacon is, egyre inkább az árveréseken és a vásárokon köttetnek, és csak keveseknek adatik meg, hogy ennek részesei legyenek.

Vígasz: könyvet mindenki vesz. Ha másért nem, akkor azért, mert "kötelező", vagy ajándékba, esetleg a nyaralás idejére. Festmény pedig nem.

Érhet-e annyit a kortárs, amennyit a klasszikus?

Vajon létezik olyan objektív becslés a műtárgyak világában, mely figyelem nélkül hagyja a műtárgy érési idejét, ami egyszersmind garanciát nyújthat az esztétikai és anyagi értékre? Vagyis: nem szükséges kivárni, hogy a művész vagy alkotása milyen helyet foglal el a művészettörténetben? Mert csak ebben az esetben fogadható el, hogy a kortárs és a klasszikus akár egyforma értéket képviselhet, függetlenül attól, hogy az utóbbi helyét már monográfiák, albumok tömkelege kijelölte. Az előbbiét pedig csak a galériása.

Másik nézőpontból: a mű kvalitását, a művész tehetségét nem az dönti el, hogy életben van-e, tehát igenis lehet éppen olyan drága egy kortárs alkotás, mint a rég elhunyt festő munkája, amennyiben minősége annak megfelelő.

A kérdés azért fontos, mert napjaink nemzetközi műtárgypiacán néha már arcpirító összegeket fizetnek a közelmúlt vagy a jelen művészetéért, némileg megalázva ezzel Cézanne-t vagy Gauguint, akik jó, ha tizedét érik az impresszionista árveréseken. Sosem volt drágább a kortárs művészet, mint a klasszikus. Ha a bátor vevők csak pénzt mosnak vele, akkor mindegy. Ha pedig rábeszélték őket a tanácsadóik, akkor előbb-utóbb valakinek elvágják a torkát.

Ha valaki azt gondolná, hogy alábecsülöm a kortás művészetet, akkor téved. Mindössze attól tartok, hogy a vevők bizonyos árképző tényezőket figyelmen kívül hagynak, márpedig a műkereskedelem több száz éves történetében ezek az árképzők mindig működtek. A műkereskedelem üzlet, az üzlet pedig nem lehet posztmodern.

Ki vette, ki adta el? Titok?

Roman Abramovics londoni orosz oligarcha, nem mellesleg a Chelsea tulajdonosa, jól bevásárolt. Pár nap leforgása alatt megvette Francis Bacon Triptichonját 86 millió dollárért és Lucian Freud fekvő aktját 33,6 millióért. A Triptichon beadója a legdrágább bordeaux-i bor termelője/tulajdonosa, a Chateau Petrus volt. A tavalyi rekorder Rothko 72 millióért a katari királynál landolt.

Magyarországon mérhetetlen szemtelenség tudni, megkérdezni, beszélni arról, hogy a legdrágább tételeket ki vette meg és ki adta el. Külföldön mérhetetlen szemtelenség ezt letagadni. Egyszerűen hiteltelen az az adásvétel, ahol ködbe vesznek a szereplők. Eladhatatlan a kép, ha nincs feltárva a múltja, a vevő pedig büszke, hogy ezt a kincset ő szerezte meg a többiek elől.
Miután mindent és mindenkit rejtegetnek, ezért lepnek el minket a pletykák, hogy mi és mennyiért nem kelt el, a beadó nem is akarta eladni, a telefonos licit során pedig senki nem volt a telefon másik végén. Az érintett aukciós ház természetesen azonnal cáfol: nem az adta be, nem az vette és igenis elkelt.

A sok titok mögött a végén még azt gondolhatjuk, hogy tényleg csak színjáték az egész.