Schöpflin, a tudós lektor

„Nem konzervatív az, nem forradalmi, hanem – Schöpflin” – írta a Nyugat kritikusáról a Literatura folyóirat 1929-ben. A tárgyilagos, mondhatni „diplomatikus” kritika hazai megteremtője, Schöpflin Aladár két írásának kéziratát mutatjuk be: mindkettőt – némi változtatással, kiegészítéssel - 1933-ban közölte a Nyugat.
Az idén százéves folyóirat kapcsán talán kevesebb szó fog esni a Nyugat főmunkatársáról és legtermékenyebb kritikusáról, Schöpflin Aladárról (1872-1950). A lap alapításától megszűntéig közel nyolcszáz (!) hosszabb-rövidebb írását közölte, ennek tetemes része színi- és könyvkritika volt, a többi szépirodalmi mű vagy irodalomtörténeti esszé.
Teológiai és filozófiai tanulmányai után a Vasárnapi Újság szerkesztője, kritikai rovatának vezetője lett, a Franklin társulat lektora, majd Osvát felkérésére a Nyugat első évfolyamától kezdve a lap munkatársa. 1941-től a Magyar Csillagnál folytatta munkáját, Babits halála után a Baumgarten alapítvány kurátora lett.
Első írásai a Nyugatban Schöpflin érdeklődésének, kutatási területének sokszínűségét bizonyítják: bemutatkozó cikke, A város (1908/7.) szociológiai kérdéseket vet fel, melyek azután kritikáiban is rendszeresen felbukkannak (akárcsak a Huszadik Század című társadalomtudományi folyóiratban közölt esszéiben), a lap következő számaiban pedig irodalomtörténeti és verstani értekezéseket publikált. Első kritikájára a 12-13. számig kell várni, Bíró Lajos novelláskötetét elemzi. A szikár, német vagy angol publicisztika követőjének tartják, aki tartózkodik a blikkfangos szófordulatoktól, elemző, objektív, kritikáiban nem keres hibákat, ahogyan erényeket sem, és igyekszik az egyediből az általánosra vonatkozó következtetéseket levonni. Méltatói azonban a hideg hang mögött megtalálják a meleg szeretetet, annál is inkább, mert Schöpflin volt talán az egyetlen a Nyugat szerkesztői, vezéregyéniségei között, aki a leginkább elfogadó volt a konzervatív irodalom iránt. Számára az irodalom története nem fordulatokból és forradalmakból állt, hanem a folyamatot kereste – ahogyan A magyar irodalom a XX. században című könyvében nagyobb terjedelemben méltatja az előző század utolsó harmadának irodalmát. Adyról írt könyve 1934-ben jelent meg. Ebben az Ady-életrajz írókkal (Hatvany Lajos, Révész Béla) szemben nem a költő pletykákra alkalmas életét követte nyomon, nem anekdotázott, hanem a versek értelmezésén, elemzésén keresztül igyekezett bemutatni az általa mindig is messzemenően elismert és tisztelt Ady személyiségét.

Az itt közölt egyik kézirat Márai Sándornak A szegények iskolája című esszékötetét méltatja. A könyv 1933-ben jelent meg a Pantheonnál, és 1941-ben adta ki újra a Révai. Kritikájában Schöpflin felismeri, hogy „az író nem egészen azt mondja, amit gondol, sőt sokszor vigyázni kell, nem az ellenkezőjét mondja-e annak, amit gondol”. Nemcsak Márai „stílusművészetét”, hanem szociális érzékenységét, empátiáját is dicséri – láthatóan ebben érezte a legközelebb magához kritikusa a tárgyalt kötetet. Az írás a Nyugat 1933/12. számának „Kisebb bírálatok” rovatában jelent meg.
A következő szám adott helyet Kosztolányi Dezső Esti Kornéljáról írt bírálatának. (A kötetet a Genius adta ki ebben az évben.) „Megfékezett féktelenség”, így jellemzi Kosztolányi művészetét, aki az önmagában féken tartott szabadságot, fegyelmezetlenséget átadja hőségnek, nála eresztheti szabadon. A Szómúzeum gyűjteményében található kézirat lezárt mű, hiszen a szerző jól láthatóan befejezte és aláírta, ám két bekezdéssel mégis rövidebb, mint a Nyugatban megjelent változat. Érdekes, hogy abban a két bekezdésben tör elő Schöpflinnek az a bizonyos „meleg szeretete”, melyet el szokott rejteni a „hideg hang” mögött.