Vajdáné és a „meztelen igazság”

A magyar irodalom történetének talán legrövidebb, legviharosabb és a legtöbb kétséget maga után hagyó házassága volt Vajda Jánosé és Bartos Rozáliáé. A közelmúltban előkerült néhány, részben magyar, részben német nyelvű levél, melyeket az idős „Rozamunda” írt pártfogójának Emlékiratai kiadásáról.
Visszaemlékezései csak évtizedekkel a halála után jelenhettek meg, nem véletlenül.
Az idősödő, testi és lelki bajok által folyamatosan gyötört költő a vasárnapi korzón ismerkedett meg a tizenkilenc éves tabáni lánnyal. A harmincnégy évvel idősebb Vajda néhány hónappal ezután a Bakáts téri templomban megkötötte élete első és utolsó házasságát, mely papíron hat évig tartott, a házasok mindössze két évig éltek együtt, ám a házasság „ténylegesen” talán sosem történt meg: az éveket felemésztő válóper azzal az eredménnyel zárult, hogy „hálásra” nem került sor. Házasságuk második évében Vajda tudomást szerzett felesége törvénytelen fiáról, így elzavarta otthonról, és válópert indított. Bartos Róza mindössze huszonöt évesen magára maradt, és életének hátralévő évtizedei (72 évesen halt meg) azzal teltek, hogy tisztázza múltját, és az olvasók elé tárja házasságuk részleteit. Egyszerre kívánta a nyugatosok által mélyen tisztelt költőfejedelem feleségének szerepét eljátszani, és ezzel támogatókat szerezni, ugyanakkor „kiteregetni a szennyest”: bemutatni a durva, züllött, léha Vajdát, akiért feláldozta életét, és aki miatt szegénységben, hazájától távol kénytelen leélni az életét. Ezért fogott emlékiratai megírásába, mely ugyan kordokumentum, de kétségkívül egy képzelgő, szereptévesztő, krónikusan hazudozó nőnek a valóságot módszeresen torzító emlékirata.

Magának magasabb iskolázottságot, családjának dicsőbb múltat lódított, hogy méltóbb legyen a költőhöz. Vajda életében és költészetében betöltött szerepét nem győzte hangsúlyozni (ezt azért tucatnyi vers bizonyítja, mint a Rozamunda, vagy az Üstökös), és magabiztosan vallja, hogy barátságuk (viszonyuk?) a költő haláláig, 1897-ig fennmaradt. Bartos egy ideig Bécsben élt, Vajda többször felkereste, és ekkor fogantak ikreik, akiket Vajda megölt – írja Emlékezéseiben, minden alapot nélkülözve. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben többször is pszichiátriai vizsgálat alá vetették kéziratait, keresve a hazugságok mögött rejtő motivációkat, a szerző személyiségének torzulásait, és persze az igazat Vajda házasságáról.

Az emlékiratokat 1925-re fejezte be, és először filmként (!), majd könyv formájában kívánta nyilvánosságra hozni. Bécsben varrásból tartotta fenn magát, majd Badenbe került, ahonnan Abbáziába, később egy észak-olasz városkába, Lauranába költözött. Itt látogatta meg Pásztor Árpád, aki először 1926-ben a Literatura folyóiratban közölt interjút Bartos Rozáliával, majd egy évvel később regényt írt Gina és Rozamunda címmel Vajda két szerelméről. Ennek érdekében folyamatosan levelezésben állt Bartossal, aki rettegett attól, hogy Vajdával való kapcsolata bármilyen más módon – és fényben - kerüljön nyilvánosságra, mint ahogyan ő szeretné.
Ebben az időben íródtak a most előkerült levelek. Címzettjük Bernhardt Lajosné Veresegyházán, aki a levelek tanúsága szerint támogatója volt Bartos Rozáliának. A legkorábbi, 1925-ben Abbáziában kelt levélben Bartos szegénységéről és betegségéről számol be. Egy pénzkereseti lehetőségéről így ír: „Nagyon, de nagyon fogok óvakodni attól, hogy bpesti íróval érintkezésbe jöjjek. (…) Két képet boldogult férjemtől leküldtem Bpestre egy Krúdy Gyula újságírónak, kinek neve csak úgy minden ok nélkül jutott eszembe, kérve őtet, hogy az egyik képet a Nemzeti Múzeumnak, a másikat Vaálnak, a községháznak küldje el, illetőleg helyezze el. És az a nyomorult mind a két képet elsikkasztotta. Egy évig küldögettem neki a leveleket kérdezve,, hogy mit csinált a két képpel, és nem válaszolt. Balla Ignácz azután azt írta nekem, hogy a két képet felfedezte, nagyon jó kézben van, mert Dr. Mikes Lajos, az Est szerkesztője őrzi őket. Dr. Mikes a nyomorult Krúdytól kapta és az mind a sikkasztó czinkostársa dugva tartotta. A komisz Mikes is hagyott 4 hónapig leveleket írni és követelni az én két képemet. Oszt mással azt íratta, ád a két képért egy száz Lírát, én 1000-et követeltem vagy a két képemet. Megint hallgatott a becstelen, és nézte, hogy én mind dobom az állam gyomrába az én a szó legszorosabb értelmében verejtékesen megkeresett fillérjeimet. Csak mikor oszt Mester Sándor főszerkesztőnek megírva az egész dolgot és fenyegettem a nyilvánossággal, akkor hamar megküldték a képeimet, de nem a tőlem követelt 11 Líra költségemet. Ilyenek a magyar úri emberek”.
A többi, 1926-28 között németül írt levélben Bartos Rozália beszámol Pásztorral való levelezéséről, valamint könyvének esetleges megjelentetéséről a Singer és Wolfner kiadónál. Halála előtt hónapokkal az OSZK megvette a kéziratot, és nem sokkal utána Hevesi András szerkesztésében a Nyugat kivonatokat közölt az írásból. Mivel az utókor zavartan állt a szerkesztésre és tárgyilagos elemzésre szoruló kézirat előtt, csak 1983-ban, Szemző Piroska gondozásában jelent meg a Szépirodalmi Kiadónál, a szerző által eredetileg adott „Egy sokat emlegetett házasság meztelen igazsága!” alcímmel.