Mi lesz az antikváriumokkal?

Bárhogy is alakulnak a vásárlási szokások, nagyon úgy néz ki, hogy az antikváriumok megmaradnak. Egy sem szűnt meg mostanában.

Csak éppen napi könyvet nem lehet eladni boltból, egyszerűen nem éri meg egy 300 forintos kötetért végiggyalogolni a Múzeum körúton, a könyves főúttól távolabb eső üzletekről nem is beszélve. Ha a keresett könyv nem kapható több kiadásban és árfekvésben abban a 3-4 jobb on-line antikváriumban, akkor nincs is. Vagy nem a "napi könyv" kategóriájába tartozik.

Az extrákat úgyis púlt alól lehet megkapni, vagy árverésen.

Tehát, mi lesz a hagyományos antikváriummal és antikvár kereskedelemmel? Jobb esetben megy tovább, ahogy minden komolyabb városban szerte a világon, de csak kevesen gazdagodnak meg belőle. A meggazdagodás viszont nem előfeltétele annak, hogy valaki élvezze a munkáját és közben még el is tudja tartani a családját. Mint egy jó pékség, képkeretező, asztalos-műhely vagy vegyesbolt tulajdonosa. A nagy üzletek, ahogyan a festménypiacon is, egyre inkább az árveréseken és a vásárokon köttetnek, és csak keveseknek adatik meg, hogy ennek részesei legyenek.

Vígasz: könyvet mindenki vesz. Ha másért nem, akkor azért, mert "kötelező", vagy ajándékba, esetleg a nyaralás idejére. Festmény pedig nem.

Érhet-e annyit a kortárs, amennyit a klasszikus?

Vajon létezik olyan objektív becslés a műtárgyak világában, mely figyelem nélkül hagyja a műtárgy érési idejét, ami egyszersmind garanciát nyújthat az esztétikai és anyagi értékre? Vagyis: nem szükséges kivárni, hogy a művész vagy alkotása milyen helyet foglal el a művészettörténetben? Mert csak ebben az esetben fogadható el, hogy a kortárs és a klasszikus akár egyforma értéket képviselhet, függetlenül attól, hogy az utóbbi helyét már monográfiák, albumok tömkelege kijelölte. Az előbbiét pedig csak a galériása.

Másik nézőpontból: a mű kvalitását, a művész tehetségét nem az dönti el, hogy életben van-e, tehát igenis lehet éppen olyan drága egy kortárs alkotás, mint a rég elhunyt festő munkája, amennyiben minősége annak megfelelő.

A kérdés azért fontos, mert napjaink nemzetközi műtárgypiacán néha már arcpirító összegeket fizetnek a közelmúlt vagy a jelen művészetéért, némileg megalázva ezzel Cézanne-t vagy Gauguint, akik jó, ha tizedét érik az impresszionista árveréseken. Sosem volt drágább a kortárs művészet, mint a klasszikus. Ha a bátor vevők csak pénzt mosnak vele, akkor mindegy. Ha pedig rábeszélték őket a tanácsadóik, akkor előbb-utóbb valakinek elvágják a torkát.

Ha valaki azt gondolná, hogy alábecsülöm a kortás művészetet, akkor téved. Mindössze attól tartok, hogy a vevők bizonyos árképző tényezőket figyelmen kívül hagynak, márpedig a műkereskedelem több száz éves történetében ezek az árképzők mindig működtek. A műkereskedelem üzlet, az üzlet pedig nem lehet posztmodern.

Ki vette, ki adta el? Titok?

Roman Abramovics londoni orosz oligarcha, nem mellesleg a Chelsea tulajdonosa, jól bevásárolt. Pár nap leforgása alatt megvette Francis Bacon Triptichonját 86 millió dollárért és Lucian Freud fekvő aktját 33,6 millióért. A Triptichon beadója a legdrágább bordeaux-i bor termelője/tulajdonosa, a Chateau Petrus volt. A tavalyi rekorder Rothko 72 millióért a katari királynál landolt.

Magyarországon mérhetetlen szemtelenség tudni, megkérdezni, beszélni arról, hogy a legdrágább tételeket ki vette meg és ki adta el. Külföldön mérhetetlen szemtelenség ezt letagadni. Egyszerűen hiteltelen az az adásvétel, ahol ködbe vesznek a szereplők. Eladhatatlan a kép, ha nincs feltárva a múltja, a vevő pedig büszke, hogy ezt a kincset ő szerezte meg a többiek elől.
Miután mindent és mindenkit rejtegetnek, ezért lepnek el minket a pletykák, hogy mi és mennyiért nem kelt el, a beadó nem is akarta eladni, a telefonos licit során pedig senki nem volt a telefon másik végén. Az érintett aukciós ház természetesen azonnal cáfol: nem az adta be, nem az vette és igenis elkelt.

A sok titok mögött a végén még azt gondolhatjuk, hogy tényleg csak színjáték az egész.

Freud unokája?

"Rekordot döntött Freud unokája" adja hírül minden magyar portál.

"Külföldön" ő csak Lucian Freud (1922- ), brit festő, a kortárs művészet egyik legnagyobb csillaga, hallatlanul imádják és baromi drága. Mellesleg valóban a nagy Sigmund unokája, de ez legfeljebb a lexikonokban érdekes. Kár, hogy Magyarországon már a címben is muszáj a nagypapára hivatkozni ahhoz, hogy legyen alibi feltenni egy ilyen cikket.

És hát Jeff Koons is Cicciolina elvált férje, nem pedig a legkeresettebb amerikai szobrász. Itthon legalábbis.

Vacogó aukció Erdésszel

A kellemes pünkösdi napsütést megszakítva tölthettünk másfél hűvös órát a Néprajzi Múzeumban, Erdész árverésén. Jól indult, finom grafikákkal, normális árakkal, majd néhány túlárazott olaj lefagyasztotta a liciteket, emiatt az árverésvezetőt (Szabó Karcsi megint), emiatt a liciteket, emiatt az árverésvezetőt - egyre lassabban és ridegebben zajlott a dolog.

Amikor kijön egy katalógus, az ember átlapozza gyorsan, a tördelés, a színvilág és a kínálat minősége együtt készteti arra az érdeklődőt, hogy vajon érdemes-e több időt (pénzt is) áldozni az egészre, vagy nem érdekli tovább. Ez az első réteg, a rutinból származó érdeklődés.

Aztán jön az aukciós kiállítás, ahol néhány tétel jobban hat, mint a katalógusban, vagy éppen jelentéktelenebb a helyszínen, mint ahogyan az albumban látszott. A kiszemelt (és ható) művek kikiáltási árai érdekesek, a többi nem. Ez a második réteg, az ismerkedés.

A harmadik (cselekvés) az árverésen zajlik. Itt már rettentően idegesítőek az érdektelen tételek, mert húzzák az időt, unalmasak a túl alacsony árak, mert ezer évig tart a licitálásuk, és kínosak a felárazott tételek, mert a "vissza" vagy a kikiáltási árra érkezett egyetlen izzadt licit egymás után gyakorlatilag tönkreteszik az egészet.

És innen nem lehet felállni. Legalábbis azon az estén nem.
Ez volt a hiba tegnap. Nem kimagaslóan, de megbízhatóan jó anyag (jó néhány kincs), logikátlan árazással.

Bár rehabilitálni lehetne a tételeket.

I love M-N L

Egy Munkácsy-tárlathoz képest mérsékelt (média) érdeklődés mellett megnyílt a leghíresebb, legdrágább, legcsodáltabb magyar művész, Moholy-Nagy László kiállítása az MNG-ben.

Sajnos éppen annyira nem tekinthető "magyar" festőnek (az sem nem volt igazán), mint amennyire a tárgyalt korszakban (1916-1923) nem is alkotott nagyon - így fordulhat elő, hogy a háromszáz tételes megatárlaton alig van M-N L mű. Nem úgy Bortnyik, Mattis-Teutsch, Tihanyi, sok-sok Uitz, egyszóval Kassák-kör, aktivisták tömegei, képben, fotóban, újságban.

A kiállítás címében olvasható "újraértelmezés" lényege (Botár Olivér így gondolta?), hogy M-N L mint a magyar aktivizmus része jelenik, meg, amiből a legrövidebb idő alatt kinőtt, az emigránsok bécsi szállásáról villámgyorsan Berlinbe caplatott, ahonnan soha többé nem tért vissza a többiekhez. Ügyesen meglátta, hogy szegény, nyelveket nem bíró, lelkes, de kevéssé nemzetközi arc Kassák helyett sokkal inkább a Bauhausban és a Der Sturmban van a kakaó, inkább Maleviccsel töri a fejét a legújabb manifesztumokon, mint például Bortnyikkal.

(Bortnyik remek példa, hogyan válik a zseniális forradalmárból szépészeti művész (30-as évek), majd gyomorforgató igazgató úr, Rákosi alatt.)

Szóval kevés jut M-N L-ból a kiállítás látogatóinak, de ez is több, mint amennyit valaha Magyarországon... Sokféleségéből nagyszerűen megismerhető a "kaméleon", akitől El Liszickijék falra másztak Berlinben: M-N olyan zseniális volt, hogy ha az egyikük kitatált valamit, amíg a megvalósításon dolgozott, M-N már meg is csinálta. Mindegy volt, hogy Dada vagy konstruktív, lito vagy fotó. Neki minden ment.

M-N a mienk.