A szocreál természete

Az 1949-es szovjet képzőművészeti kiállítás, melyet a Műcsarnokban kétszázezren (!) tekintettek meg, végérvényesen a múltnak adta át a fordulat éveinek sokszínű művészetét. A politikai diktatúra az évtized fordulójára átszivárgott a művészeti intézményrendszerbe, az absztrakt törekvések a nyilvánosság minden teréből (kiállítások, sajtó) kiszorultak, helyüket a természetelvű alkotói módra épülő szocialista realizmus vette át.
A Műcsarnokban 1956-ig minden évben megrendezték a Magyar Képzőművészeti Kiállítást, melyen az önálló művek mellett a pályázatokra (köztéri szobor, emlékmű, mozaik, pannó stb.) beadott és elfogadott tervek is helyet kaptak.
Az új művészet első nagy bemutatója, a „Dolgozó Nép Alkotmánya” című tárlat (később I. Magyar Képzőművészeti Kiállítás) 1950. augusztus 20-án, az új alkotmány első évfordulóján nyílt meg a Műcsarnokban. Mivel a kulturális szféra vezetői (Pogány Ö. Gábor, Révai József) számára is ez volt az első fontos vizsgaelőadás a politikai vezetők előtt, ezért már az előkészületek is szigorú ellenőrzés és a szempontrendszer előzetes rögzítése mellett zajlottak. Esztétikai szempontból ekkorra nyilvánvaló lett,
hogy a szocialista realizmus az egyetlen lehetséges ábrázolási mód, ezért csak tartalmi és eszmei kritériumok felállítására volt szükség. A feladathoz csatolt ideológia a lényeg: a művész is a szocializmusért folyó harc katonája, munkás az ország építésében.
A Képzőművészeti és Iparművészeti Szövetség januárban felállította a Farkas Aladár vezette Kiállítást Rendező Bizottságot (művésztagjai: Bernáth Aurél, Bán Béla, Bencze László, Berda Ernő, Berény Róbert, Duray Miklós, Hincz Gyula, Pátzay Pál, a minisztériumot Berda Ernőné képviselte, de ott ült Pogány Ö. Gábor művészettörténész is), létrejött a Konzultációs Bizottság a vázlatok, tervek, ötletek rendszabályozására, és kiadták a 70 pontból álló témajegyzéket. A művész fantáziájának legnagyobb szabadságot nyújtó témák között a Hídépítést, a Fásítást vagy a Sztahánovista otthona című pontot találjuk, de akadt egészen pontosan körülírt életkép-ötlet, mint: 1949. december 28-án Gerő elvtárs beszél a Sportcsarnokban az új vállalatvezetők előtt, vagy az Alkotmány elfogadása a parlamentben (a lépcsőn jönnek fel a képviselők), a Rendőrnő az utcán gyermeket vezet, és a Muszka elvtárs a Moszkvába induló vonat ablakából integet címet viselő téma.
A serényen dolgozó festőket, szobrászokat hol a kritikusok, újságírók, hol a különböző összetételű bizottságok lepték meg, hogy azután közhírré tegyék, miként kell helyesen készülni a kiállításra, az állandó bírálatok tudomásulvételével. A művészek a zsűri előtt, a zsűri a kultúrpolitikusok előtt, ők pedig a párt vezetői előtt vizsgáztak a kiállítások „eredményességével”, ezért a felhívás megfogalmazásától a megnyitóig szigorú felügyelet alatt zajlott az alkotás és az értékelés minden pillanata. A konzultációk során világossá vált, hogy nem elég a stílusbeli és tematikai megfelelés, mindazoknak az apró részleteknek is „működniük” kell, amelyektől az alkotás hatni képes, és a kívánt derűs, optimista hangulatot árasztja. A kiállításokhoz kapcsolódó megnyilatkozások zöme tartalmazott bírálatot, még a megnyitó beszédekben is elhangzottak feddő szavak, amiből a bírálók, vezetők önvédelmi mechanizmusa hallatszik ki, mondván: a művésztársadalom (még) nem egyértelműen képes megfelelni a kívánalmaknak.
A tervezett Dolgozó Nép Alkotmánya tárlat a megnyitás idejére, 1950 augusztusában már az I. Képzőművészeti Kiállítás címet viselte. A második kiállítás 1951 novemberétől egy hónapon át volt látható a Műcsarnokban. A harmadik 1952 december 21-től (Sztálin születésnapjától) 1953 márciusáig tartott nyitva, a negyedik 1953 decemberében nyílt, az ötödik egy évvel később, a hatodik pedig 1955 végén. Az alábbiakban megkísérlem bemutatni, hogy melyek voltak azok a hangsúlyos érvek, amelyek alapján a hatalom (és a kritika) bírálta az éves Képzőművészeti Kiállításokon bemutatott műveket, és hogyan fejezte ki elvi követelményeit.
A Képzőművészeti és Iparművészeti Szövetség januárban felállította a Farkas Aladár vezette Kiállítást Rendező Bizottságot (művésztagjai: Bernáth Aurél, Bán Béla, Bencze László, Berda Ernő, Berény Róbert, Duray Miklós, Hincz Gyula, Pátzay Pál, a minisztériumot Berda Ernőné képviselte, de ott ült Pogány Ö. Gábor művészettörténész is), létrejött a Konzultációs Bizottság a vázlatok, tervek, ötletek rendszabályozására, és kiadták a 70 pontból álló témajegyzéket. A művész fantáziájának legnagyobb szabadságot nyújtó témák között a Hídépítést, a Fásítást vagy a Sztahánovista otthona című pontot találjuk, de akadt egészen pontosan körülírt életkép-ötlet, mint: 1949. december 28-án Gerő elvtárs beszél a Sportcsarnokban az új vállalatvezetők előtt, vagy az Alkotmány elfogadása a parlamentben (a lépcsőn jönnek fel a képviselők), a Rendőrnő az utcán gyermeket vezet, és a Muszka elvtárs a Moszkvába induló vonat ablakából integet címet viselő téma.
A serényen dolgozó festőket, szobrászokat hol a kritikusok, újságírók, hol a különböző összetételű bizottságok lepték meg, hogy azután közhírré tegyék, miként kell helyesen készülni a kiállításra, az állandó bírálatok tudomásulvételével. A művészek a zsűri előtt, a zsűri a kultúrpolitikusok előtt, ők pedig a párt vezetői előtt vizsgáztak a kiállítások „eredményességével”, ezért a felhívás megfogalmazásától a megnyitóig szigorú felügyelet alatt zajlott az alkotás és az értékelés minden pillanata. A konzultációk során világossá vált, hogy nem elég a stílusbeli és tematikai megfelelés, mindazoknak az apró részleteknek is „működniük” kell, amelyektől az alkotás hatni képes, és a kívánt derűs, optimista hangulatot árasztja. A kiállításokhoz kapcsolódó megnyilatkozások zöme tartalmazott bírálatot, még a megnyitó beszédekben is elhangzottak feddő szavak, amiből a bírálók, vezetők önvédelmi mechanizmusa hallatszik ki, mondván: a művésztársadalom (még) nem egyértelműen képes megfelelni a kívánalmaknak.
A tervezett Dolgozó Nép Alkotmánya tárlat a megnyitás idejére, 1950 augusztusában már az I. Képzőművészeti Kiállítás címet viselte. A második kiállítás 1951 novemberétől egy hónapon át volt látható a Műcsarnokban. A harmadik 1952 december 21-től (Sztálin születésnapjától) 1953 márciusáig tartott nyitva, a negyedik 1953 decemberében nyílt, az ötödik egy évvel később, a hatodik pedig 1955 végén. Az alábbiakban megkísérlem bemutatni, hogy melyek voltak azok a hangsúlyos érvek, amelyek alapján a hatalom (és a kritika) bírálta az éves Képzőművészeti Kiállításokon bemutatott műveket, és hogyan fejezte ki elvi követelményeit.
Már az első kiállításon kiderült, hogy nem volt megalapozott ötlet a munkás- és paraszttémák erőltetése, hiszen a művészek többsége talán életében nem járt gazdaságban vagy üzemben, és az alkotásra szánt néhány hónap alatt sem sikerült e téren alapos ismeretekre szert tenni. Ugyan a Bizottság a művészek kérésére szervezett gyárlátogatásokat, finanszírozta a rövidebb vidéki tartózkodásokat, de pár nap alatt nem érintette meg a polgári származású, városi művészt a földművelők világának lényege. (Azok a munkáskáder művészek, akik rendelkeztek efféle tapasztalattal, képességük, alkotói tapasztalatuk híján nem voltak képesek megoldani a vállalt feladatot.) A tárgyi tévedések, esetlenségek a művészekhez hasonlóan kevéssé jártas politikusok, kritikusok számára is láthatóak voltak, a tárlatra szervezett csoportokban beterelt dolgozók pedig felháborodottan – és sértődötten - vették tudomásul a munkakörülmények, gépek, eszközök hibás ábrázolását. A kritika viszont a lelkesedés és a derű megjelenítését hiányolta a nehéz fizikai munkát végző, elcsigázott munkások arcán – igaz, így legalább élethű (valóban realista) alkotás született.
Bajban voltak a szerkesztők, amikor a munkások véleményéből kellett szemlét közölni. Egyszerre két feladatot rótt rájuk: ki kellett fejezni a kiállítás-látogató örömét afölött, hogy végre ő is részt vehet egy ilyen nagyszabású kulturális rendezvényen („Az idesereglő hatalmas tömegek, a nép államának dolgozó fiai már tudják, hogy ez a művészet az övék, róluk, hozzájuk szól” – írta a korabeli Szabad Művészet.), másrészt pedig a bírálat hiteles forrásának kellett tekinteni a hozzászólásokat. Feltehetően manipuláltak voltak a munkás-kritikákból összeállított írások, ahogy a lapokhoz beküldött olvasói vélemények, vagy a nép képviselőinek a politikusokhoz eljuttatott levelei is. A politikai vezetés – különösen Révai - rendszeresen alkalmazta a kritikának azt a módját, hogy a dolgozók csalódottságáról, elégedetlenségéről beszélt.
A laikusok véleményét általában az általános elégedettség és a részletek fölötti elégedetlenség jellemezte, szemben a kritikusokéval, ahol a tárlatok általános bírálata kapott nagyobb hangsúlyt a bíztató jelek említése mellett. Egyértelmű, hogy a dolgozók publikált hozzászólásai a kultúrpolitika véleményét közvetítették.
A megszólaltatott tárlatlátogatók egy része idegenkedett a művektől (Kiss János vasmunkás, a Vaskereskedelmi Központ vezérigazgatója: „De láttam néhány olyan művet is, amelyeken a művész minket ábrázol ugyan, de nem igen érzem azt, hogy eléggé ismer bennünket és életünket. Valahogy még kívülről nézi azt.”), vagyis a művészetpolitika úgy látta, hogy a művész még mindig nem a dolgozóról, a dolgozónak alkot. Nem elég harcias, célratörő a politikai témák feldolgozása (Holay Imre pártfőiskolás: „Művészeink, mikor a munkásmozgalmat ábrázolják, nem látják, hogy osztályok összecsapását, osztályharcot kell ábrázolniok. A burzsoá osztály gyűlöletét és a munkásosztály szeretetét jobban ki kell fejeznie a képnek.”), azaz a dolgozók még mindig előbb járnak a pártosságban és az osztályöntudat kifejezésében, mint a művészek
A dolgozók úgy érzik, hogy a művészek nem ismerik munkájukat, életkörülményeiket (Béres Sándor, szintén pártfőiskolás: „Nem tudom, hogy az illető művész, aki ezt a képet festette, járt-e vidéken, látott-e asztagot, mert ha látott, akkor nem így festette volna le. Ilyen asztag nincs, mivel nem is lehet ilyent csinálni.”), tehát a hatalom úgy látta, hogy a művészek továbbra is idegenkednek az új hősök, a termelés lázában élő munkások ábrázolásától, ezért pontatlanok és felületesek a termelő munkát ábrázoló képek.
A közérthetőség problémája is megjelent a dolgozói vélemények között. Máthé Mátyás pártfőiskolás megállapította: „Még két évvel ezelőtt is, túlsúlyban voltak a pesti kiállításokon az absztrakt művek. Olyan képeket láttunk akkor, melyeken két-három huzal-vonal például a mosogatólányt akarta kifejezni. Az ilyenfajta képeken, még ha egyesek magyarázni és igazolni is próbálták, mégse tudtunk eligazodni.” Nem nehéz kitalálni, hogy Máthé az elvont művészet elítélését közvetítette.
Különösen a harmadik kiállítás idején merült fel a semmitmondó, tartalom nélküli alkotás és a befejezetlenség kérdése. Nem lett volna hiteles, ha a dolgozók vádolják sematizmussal a műveket, ezért egyszerűen csak a csalódottság kifejezését hagyták meg számukra. Takács Tibor a párttitkárképző iskolából így fakadt ki: „Miért van még mindig bizonytalanság képzőművészetünkben?… Ezt nem tudom megérteni. A művészek ugyanolyan feltételek közt dolgoznak, ugyanaz a példaképük, mint a többi dolgozóknak. A Szovjetunió a magyar képzőművészetnek épp úgy irányt mutat, mint ipari és egyéb vívmányaival.” Az üzenet egyértelmű: 1953-ra már láthatóvá vált, hogy a szovjet minta szerint tervezett szocialista realizmus nem eredményez értékes, tartalmas művészetet, a termelőmunkát és az aktuális politikai témákat ábrázoló műveket a lélektelenség, a sematizmus jellemzi. A hat év kritikáit áttekintve látható, hogy miközben a tárlatok összképe átalakult (a megrendelésre készült, közösségi célokra szánt művek minősége romlott, és egyre több öncélú munka jelent meg), a kritika szóhasználata, ereje, és eszközei nem változtak.
A harmadik kiállításra a korábbiaknál jóval több, témáját tekintve semleges alkotás érkezett, a történelmi, az aktuális politikai és a termelési témák pedig lassan kifogytak a kiállításokról. Hét dolgozói ankétról („hű keresztmetszetét adta dolgozó társadalmunknak”) szóló beszámolójában D. Fehér Zsuzsa nem győzte felsorolni, hogy a dolgozók mi mindent nélkülöznek a kiállításról. Néhány égetően hiányzó téma: „a fémcsata heroikus küzdelme”, „a háborús gyújtogatók aknamunkája”, „a Néphadsereg és a nép kapcsolata”, „az idősebbek átnevelése”, „a munkásosztály kimagasló egyéniségei”, vagy „a születő új és az elhaló régi ellentéte”.
Sztálin halála és Rákosi bukása tematikai, és ennek nyomán finom stiláris fordulatot hozott a korszak művészetében: a két politikus portréi elfogytak a kiállításokról, kevesebb termelési életkép, annál több csendélet, tájkép, művészportré és könyvillusztráció töltötte meg a Műcsarnok falait. Az 1957-es Tavaszi tárlat pedig lehetővé tette, hogy az 1949 után elhallgatott művészek (elsősorban az Európai Iskola alkotói) ismét a nyilvánosság elé léphettek.

Az idézetek forrása:
Ankétok a II. Magyar Képzőművészeti Kiállításról. Szabad Művészet, 1952/2.
A dolgozók véleményei a III. Magyar Képzőművészeti Kiállításról. Szabad Művészet, 1953. március-április