Érhet-e annyit a kortárs, amennyit a klasszikus?

Vajon létezik olyan objektív becslés a műtárgyak világában, mely figyelem nélkül hagyja a műtárgy érési idejét, ami egyszersmind garanciát nyújthat az esztétikai és anyagi értékre? Vagyis: nem szükséges kivárni, hogy a művész vagy alkotása milyen helyet foglal el a művészettörténetben? Mert csak ebben az esetben fogadható el, hogy a kortárs és a klasszikus akár egyforma értéket képviselhet, függetlenül attól, hogy az utóbbi helyét már monográfiák, albumok tömkelege kijelölte. Az előbbiét pedig csak a galériása.

Másik nézőpontból: a mű kvalitását, a művész tehetségét nem az dönti el, hogy életben van-e, tehát igenis lehet éppen olyan drága egy kortárs alkotás, mint a rég elhunyt festő munkája, amennyiben minősége annak megfelelő.

A kérdés azért fontos, mert napjaink nemzetközi műtárgypiacán néha már arcpirító összegeket fizetnek a közelmúlt vagy a jelen művészetéért, némileg megalázva ezzel Cézanne-t vagy Gauguint, akik jó, ha tizedét érik az impresszionista árveréseken. Sosem volt drágább a kortárs művészet, mint a klasszikus. Ha a bátor vevők csak pénzt mosnak vele, akkor mindegy. Ha pedig rábeszélték őket a tanácsadóik, akkor előbb-utóbb valakinek elvágják a torkát.

Ha valaki azt gondolná, hogy alábecsülöm a kortás művészetet, akkor téved. Mindössze attól tartok, hogy a vevők bizonyos árképző tényezőket figyelmen kívül hagynak, márpedig a műkereskedelem több száz éves történetében ezek az árképzők mindig működtek. A műkereskedelem üzlet, az üzlet pedig nem lehet posztmodern.

Ki vette, ki adta el? Titok?

Roman Abramovics londoni orosz oligarcha, nem mellesleg a Chelsea tulajdonosa, jól bevásárolt. Pár nap leforgása alatt megvette Francis Bacon Triptichonját 86 millió dollárért és Lucian Freud fekvő aktját 33,6 millióért. A Triptichon beadója a legdrágább bordeaux-i bor termelője/tulajdonosa, a Chateau Petrus volt. A tavalyi rekorder Rothko 72 millióért a katari királynál landolt.

Magyarországon mérhetetlen szemtelenség tudni, megkérdezni, beszélni arról, hogy a legdrágább tételeket ki vette meg és ki adta el. Külföldön mérhetetlen szemtelenség ezt letagadni. Egyszerűen hiteltelen az az adásvétel, ahol ködbe vesznek a szereplők. Eladhatatlan a kép, ha nincs feltárva a múltja, a vevő pedig büszke, hogy ezt a kincset ő szerezte meg a többiek elől.
Miután mindent és mindenkit rejtegetnek, ezért lepnek el minket a pletykák, hogy mi és mennyiért nem kelt el, a beadó nem is akarta eladni, a telefonos licit során pedig senki nem volt a telefon másik végén. Az érintett aukciós ház természetesen azonnal cáfol: nem az adta be, nem az vette és igenis elkelt.

A sok titok mögött a végén még azt gondolhatjuk, hogy tényleg csak színjáték az egész.

Freud unokája?

"Rekordot döntött Freud unokája" adja hírül minden magyar portál.

"Külföldön" ő csak Lucian Freud (1922- ), brit festő, a kortárs művészet egyik legnagyobb csillaga, hallatlanul imádják és baromi drága. Mellesleg valóban a nagy Sigmund unokája, de ez legfeljebb a lexikonokban érdekes. Kár, hogy Magyarországon már a címben is muszáj a nagypapára hivatkozni ahhoz, hogy legyen alibi feltenni egy ilyen cikket.

És hát Jeff Koons is Cicciolina elvált férje, nem pedig a legkeresettebb amerikai szobrász. Itthon legalábbis.

Vacogó aukció Erdésszel

A kellemes pünkösdi napsütést megszakítva tölthettünk másfél hűvös órát a Néprajzi Múzeumban, Erdész árverésén. Jól indult, finom grafikákkal, normális árakkal, majd néhány túlárazott olaj lefagyasztotta a liciteket, emiatt az árverésvezetőt (Szabó Karcsi megint), emiatt a liciteket, emiatt az árverésvezetőt - egyre lassabban és ridegebben zajlott a dolog.

Amikor kijön egy katalógus, az ember átlapozza gyorsan, a tördelés, a színvilág és a kínálat minősége együtt készteti arra az érdeklődőt, hogy vajon érdemes-e több időt (pénzt is) áldozni az egészre, vagy nem érdekli tovább. Ez az első réteg, a rutinból származó érdeklődés.

Aztán jön az aukciós kiállítás, ahol néhány tétel jobban hat, mint a katalógusban, vagy éppen jelentéktelenebb a helyszínen, mint ahogyan az albumban látszott. A kiszemelt (és ható) művek kikiáltási árai érdekesek, a többi nem. Ez a második réteg, az ismerkedés.

A harmadik (cselekvés) az árverésen zajlik. Itt már rettentően idegesítőek az érdektelen tételek, mert húzzák az időt, unalmasak a túl alacsony árak, mert ezer évig tart a licitálásuk, és kínosak a felárazott tételek, mert a "vissza" vagy a kikiáltási árra érkezett egyetlen izzadt licit egymás után gyakorlatilag tönkreteszik az egészet.

És innen nem lehet felállni. Legalábbis azon az estén nem.
Ez volt a hiba tegnap. Nem kimagaslóan, de megbízhatóan jó anyag (jó néhány kincs), logikátlan árazással.

Bár rehabilitálni lehetne a tételeket.