Ady előszava a "forradalmár Petőfihez"

Petőfi hatástörténeti vizsgálatának, a Nyugat Petőfi-képének fontos dokumentuma ez a publicisztika, mely megjelenését követően hatalmas vihart kavart az akkori irodalmi életben.
Az „elöljáró írás” nem más, mint hadüzenet azoknak a feudális jellegű társadalmi csoportoknak, amelyek a költő mögé bújva, nevében hirdetnek nacionalista eszméket, és életben tartják a társadalmi változásokat gátló 48-as hagyományokat. A forradalmár Petőfi – Ady értelmezésében – internacionalista volt, baloldali próféta, aki ha túléli a háborút, „bizonyosan Párizsban kerül, (…) talán a Commune alatt éri a halál”. Nagy bátorságra vallott Ady részéről Petőfi kapcsán többször is említeni a „szocialista”, „szociális forradalom” kifejezéseket, lebontani róla a nacionalista mázat, és kihagyni a válogatásból a költő „gyermekesen nacionalista verseit”. Lényegében átfordítja Petőfi 1849 óta megszilárdult, a hagyományok folytatására, fenntartására kialakított értelmezését, és aktualizálja a forradalmár céljait: „Petőfi nem azoké, akik belőle 1849 óta élnek, de a mienk, mindazoké, akik Magyarországon a változás, a megújulás, a forradalom áhítozói és harcosai vagyunk”.
Nyilvánvaló, hogy „a visszafejlődött, koraöreg s még ma is buta mágnások, papok, csak kicsit elváltozott táblabírák s rosszindulatú jövevények” a Petőfi-kultusz ápolásában élen járó Petőfi társaságot (is) jelentik, mely túl azon, hogy vezetésében, mecénási körében és (közönségében) valóban a régi társadalmi rend (feudális arisztokrácia, klerikális elit, úri középosztály) fenntartásában érdekelt rétegeket mondhatta magáénak, egyszersmind az irodalom megújításának is kerékkötője volt. Mint szervezet, nem fogadta soraiba a haladó szellemű, modernizálódó irodalom képviselőit, akik elsősorban a Nyugat körül csoportosultak, és akik néhány évvel később létrehozták (egyébként az új, polgári arisztokrácia támogatásával) a kifejezetten ellenszervezetként életre hívott Vörösmarty társaságot.
A kötet és az esszé keletkezéséről a megjelenés után kirobbant vitákra, támadásokra adott válaszában, a Nyugat (1910. 11. szám) hasábjain ír: „Egy budapesti könyvkiadó cég fölszólított, hogy válogassam össze egy könyvben azokat a Petőfi-verseket, melyek legvilágosabban adnak képet Petőfiről, a nagy nemzeti és társadalmi átalakulás fanatikus munkálójáról, Ferdinánd császár, Kossuth Lajos és Táncsics Mihály kortársáról. (…) Párizsban válogattam össze s jelöltem meg a verseket s ott írtam eléjük néhány sort, mely nem akart más lenni, mint egy mutató ujj: nézzetek, lássatok.” A kritikai kiadás idézi Kende Ferenc visszaemlékezését, aki akkoriban a Deutsch és Társa kiadónál dolgozott. Kende szerint Ady többször is felvett előleget a kötet elkészítéséért, amellyel Kemény Miksa bízta meg, és többször hónapokra eltűnt Párizsban. A megjelenés után az Újság c. lap Keményt támadta meg, aki a nyomdában még visszatartott példányokat bezúzatta.
A kritikai kiadás értelmezése szerint Adynak egy másik, a vitához kapcsolódó írása, mely Petőfi nem alkuszik címmel jelent meg 1910-ben a Renassaince c. folyóiratban, inkább tükrözi a tervezett előszó eredeti szándékait, és felhasználja Ferenczi Zoltán Petőfi életrajzát, melyet a felkérés elfogadása után Ady elkért Keménytől.
A Nyugatban közölt Ady-cikk viszont tovább erősíti az aktuálpolitikai üzenetet, egyenesen maga képére, a magányos forradalmáréra alakítja Petőfi képét. Ugyanakkor sajnálattal veszi tudomásul, hogy visszhangja alapján ez a könyv nem Petőfié, hanem Adyé lett. „Mindegy: a forradalmár Petőfi él s ő mégis el fog bánni az ő meghamisítóival s ez a fontos” – fejezi be cikkét a Nyugatban.
Az esszé terjedelme hét, sűrűn teleírt oldal, hozzá tartozik a borító, rajta ugyancsak Ady autográf, ceruzás sorai: „A forradalmár Petőfi. (Petőfi Sándor válogatott, forradalmi költeményei) Összeválogatta s elöljáró írással ellátta: Ady Endre” Hozzá: egy borító oldal gépírással: Ady Endre: A forradalmár Petőfi. Alatta kézírással: Áldozás piros kedvvel. A szöveg néhány, de az értelmezést nem megváltoztató szóban tér el a kötetben megjelent változattól, Ady saját kezű javításai mind helyet kaptak a publikált verzióban. A kézirat végén azonban az alábbi szöveg olvasható: „Páris, 1910 március hónap első napján) Ady Endre”
A kritikai kiadás (Ady Endre összes prózai művei 10. kötet. Szerk: Láng József, Vezér Erzsébet. Bp, 1973.) kizárólag a megjelent változatot értelmezi, nem tud kéziratos forrásról.