A kellemes pünkösdi napsütést megszakítva tölthettünk másfél hűvös órát a Néprajzi Múzeumban, Erdész árverésén. Jól indult, finom grafikákkal, normális árakkal, majd néhány túlárazott olaj lefagyasztotta a liciteket, emiatt az árverésvezetőt (Szabó Karcsi megint), emiatt a liciteket, emiatt az árverésvezetőt - egyre lassabban és ridegebben zajlott a dolog.
Amikor kijön egy katalógus, az ember átlapozza gyorsan, a tördelés, a színvilág és a kínálat minősége együtt készteti arra az érdeklődőt, hogy vajon érdemes-e több időt (pénzt is) áldozni az egészre, vagy nem érdekli tovább. Ez az első réteg, a rutinból származó érdeklődés.
Aztán jön az aukciós kiállítás, ahol néhány tétel jobban hat, mint a katalógusban, vagy éppen jelentéktelenebb a helyszínen, mint ahogyan az albumban látszott. A kiszemelt (és ható) művek kikiáltási árai érdekesek, a többi nem. Ez a második réteg, az ismerkedés.
A harmadik (cselekvés) az árverésen zajlik. Itt már rettentően idegesítőek az érdektelen tételek, mert húzzák az időt, unalmasak a túl alacsony árak, mert ezer évig tart a licitálásuk, és kínosak a felárazott tételek, mert a "vissza" vagy a kikiáltási árra érkezett egyetlen izzadt licit egymás után gyakorlatilag tönkreteszik az egészet.
És innen nem lehet felállni. Legalábbis azon az estén nem.
Ez volt a hiba tegnap. Nem kimagaslóan, de megbízhatóan jó anyag (jó néhány kincs), logikátlan árazással.
Bár rehabilitálni lehetne a tételeket.
1 megjegyzés:
Arról nem is beszélve, hogy néhány képet már ismerhettek, akik jártak már árverésen. Főleg a drága dolgoknál legalább tíz évet ki kell várni.
Megjegyzés küldése