Juhász Gyula: Bartók Bélának

Juhász Gyula (1883-1937) egy 1921 novemberében tartott szegedi zongoraest után írta meg versét Bartók Bélának címmel, a költő és a zeneszerző kapcsolata azonban jóval korábbi, hiszen 1906-ben ismerkedtek meg Bartók egyik első népdalgyűjtő körútján. Ez a költemény az első a Bartók-versek sorában.
Bartók Béla (1881-1945) számos alkalommal kereste fel Szegedet, a szülőfalujához, Nagyszentmiklóshoz legközelebb eső nagyvárost. 1906-ban Balázs Béláék vendégeként lakott Szegeden (Dugonics tér 2.), innen indult a környék falvaiba (Horgos, Apátfalva, Szentes, Csongrád) népdalgyűjtő körútjára, és ekkor ismerkedett meg a Máramarosszigeten tanárkodó Juhász Gyulával. (Bartóknak Balázs Bélával készült táncjátékát, A fából faragott királyfit 1917-ben mutatja be a budapesti Operaház.)
1910 és 1939 között tizenegy alkalommal lépett fel a város koncerttermeiben. Először 1910. november 10-én a Tisza Szálló hangversenytermében Waldbauer Imrével és Kerpely Jenővel játszik Chopint és Brahmsot, saját művei közül az Este a székelyeknél és a Két román tánc hangzik el. 1918 decemberében a Ma folyóirat estjén közreműködött a Korzó mozi színpadán, 1921. november 26-án pedig a Tisza Szállóban került sor első önálló zongoraestjére, melynek hatására Juhász Gyula megírta Bartók Bélának című költeményét – az első, Bartókhoz, Bartókról írott verset. Ezen az estén K. Thuray Emma énekművésznő közreműködésével a Székely népdalokat játssza el. Az 1925. április 2-án rendezett koncertjén József Attila is a nézőtéren ült. A zeneszerző utoljára 1939. október 27-én koncertezett Szegeden, ugyancsak a Tisza Szállóban Zathureczky Edével tartott emlékezetes szonátaestet.
Juhász Gyula Szegeden született, iskoláit itt, majd Vácott és Budapesten végezte. 1906-ban kapott tanári képesítést, és állást a máramarosszigeti piarista gimnáziumban, melyet a következő évben elhagyott. Később tanított Léván, Nagyváradon és Makón, élete utolsó két évtizedében már Szegeden élt.
Máig több költőnk is írt verset Bartókról (többek között Nagy László, Szilágyi Domokos, Vészi Endre), a legismertebb Illyés Gyula 1955-ben a zeneszerző halálának tizedik évfordulójára írott költeménye Bartók címmel.

Kaffka Margit és a görögdinnyelé

„Úgy-e rosz a tintám? Víz hián egy görögdinnye levével higítottam fel, - és a legyek majd megesznek miatta.” – írja az esküvőjére készülő Kaffka Margit 1904-ben kelt levelében, még miskolci tanárnőként, kezdő költőként.
Kaffka Margit (1880-1918) tanítóképzőt végzett és egy évet Miskolcon tanított, majd Budapesten tanult tovább, 1902-ben tanári diplomájával visszatért Miskolcra. Első versei 1903-ban jelentek meg, leginkább Kiss József volt rá hatással, akinek A Hét című folyóiratában is publikált. 1905-ben hozzáment Fröchlich Brúnó erdőmérnökhöz, akivel 1907-ben költöztek Pestre. Hamar elváltak, és 1910-ben Balázs Béla öccsével, Bauer Ervin orvossal házasodott össze. 1912-ben megjelent a Színek és évek, 1914 után csak az írásból élt, 1918-ban spanyolnáthában halt meg egyetlen fiával együtt.
A levél írásának évében készül el a Levelek a zárdából című naplóregénye, előtte csak versekkel jelentkezett, leginkább A Hét hasábjain, de közölte a Jövendő is. A Nyugat első nemzedékéhez tartozott, itt már inkább Ady hatása alatt dolgozik.
A levél címzettje, a „Mester” Kiss József (1843-1921), 1890-től szerkeszti A Hét című folyóiratot, mely a modern irodalmi törekvések egyetlen színtere a Nyugat indulásáig.
Kedves Mester!
Ne legyen már olyan kegyetlen, hogy még a lapját se’ küldeti el nekem. Igaz, hogy lusta voltam sokáig! – De talán most már majd dolgozom. Itt küldök egy merész plágiumot, - a – bibliából. Julius óta nem láttam a „Hét” egy számát sem. Én is fürdőztem, faluztam és igazgattam a rongyos torkomat. Januárban esküszöm, és annyi portörlőt kell beszegni. Hogy van, kedves mester? – Csak akkor írjon, ha piczit se’ lesz fáradt a betűvetéshez. Úgy-e rosz a tintám? Víz hián egy görögdinnye levével higítottam fel, - és a legyek majd megesznek miatta. Isten áldjon minket, - nagyon sok üdvözlettel,
Hálás barátnője
Kaffka Margit
Miskolc, 1904. szept. 7.

Kosztolányi, a nyelvőr

Két jegyzetlapot mutatunk be, az egyik alján pársoros levéllel: Kosztolányi a magyar nyelvben használt idegen szavak helyére keresett magyar megfelelőt. De nem mindegyikhez. Kosztolányi nyelvészeti írásaiból kitűnik, hogy sem az erőltetett magyarítás, sem az idegen szavak fenntartások nélküli átvétele mellett nem tette le a voksát. A középutat kereste.
Az itt közölt „szótárlapok” olyan idegen szavakat tartalmaznak, melyeket a magyar közbeszéd nemcsak hogy átvett, de sokszor már a helyesírását is magyarította. Ilyen a „szósz”, a „freskó” vagy a „pendlizni”. Valamelyik latin eredetű („ad acta”, „trio”, „evakuál”), mások pedig a németből származnak („staffelni”, „stuccol”). Némelyikre Kosztolányi talál megfelelő magyar kifejezést („szemafór – jelzőkar”, „evakuál – kiürít”, „trio – hármas”, „resó – melegítő”, „hakni – kampós-szeg”, „porózus – likacsos”, „pendlizni – ingázni”, „satíroz – árnyékol” stb.), valamelyikre pedig nem, vagy legalábbis kihagyta a helyét a záró pársoros levél alapján befejezettnek tekinthető szövegben: pl. „viceversa”, „kurbliz”, „statutum”, „kurtizán”, „freskó” stb. Kosztolányi tehetségét és leleményességét ismerve bizonyára ezekre is találhatott volna megfelelő magyar kifejezést.
Kosztolányi nyelvvédő írásai a Nyugatban is, de elsősorban a Pesti Hírlapban jelentek meg, ő szerkesztette a népszerű Pesti Hírlap Nyelvőre kiadványt. Nézzük meg, írásaiban hogyan vélekedik a nyelv megtisztításáról, az idegen szavak hasznáról és károsságáról.
„Az kétségtelen, hogy a budapesti nyelv megszületik, szükségszerűen meg kell születnie, és az is kétségtelen, hogy ízig-vérig magyar lesz. Hogy nincs fővárosi nyelvünk, annak az az oka, hogy a főváros alig harminc-negyven éve beszél magyarul, s ma még csak selypeg és gagyog. Tilos a beszédhibáit pestiességnek tekinteni. Különben a németből kölcsönzött trópusok nemigen fognak rajta, egy-két nyarat élnek, aztán elpusztulnak.” (Csibésznyelv, A Hét, 1914.május 10.)
„A németek derekasan irtják a francia szavakat, az olaszok a németesség ellen küzdenek, az angolok is munkában vannak, a franciák még angol szövetségesük kifejezésének sem kegyelmeznek. Csak nálunk bitang jószág a nyelv, egyetlen kincsünk, mely igazán a miénk. Még a háború se keltett iránta érdeklődést a közönség zömben. Mindössze az történt, hogy megváltoztattak néhány idegen nyelvű címet és felírást – on parle ici français -, a vendéglők ételsoráról eltűnt a Chateaubriand, kiről a legtöbb törzsvendég csak azt tudta, hogy drága, azt nem, hogy valaha, eleven korában, mikor még nem volt szelet, francia költő volt az istenadta. (…) mert amilyen igaz, hogy a magyar mondatszerkesztést mindenekelőtt a német rontja és mérgezi, éppoly való, hogy a cikkeinkben használt idegen szavak kilencven százaléka latin eredetű, vagy ha úgy tetszik, francia és olasz zamatú.” (Nyelvtisztítás, Nyugat, 1919. február 1.)
„Nincs igaza a túlbuzgónak, aki irtóhadjáratot hirdet minden idegen szó ellen, de nincs igaza a közönyösnek sem, aki az idegen szók türelmi bárcáját mindjárt törvénybe iktatná, mert ő nem veszi számba, hogy ezáltal sok-sok eredeti szavunkat tétlenségre és feledésre kárhoztatja, s így cifra, toldott-foldott nyelvünk előbb-utóbb elsorvad. Csak annak van igaza, aki a belső nyelvújítást óhajtja. Lelkünkben kell megfogannia a vágynak, hogy a magunk nyelvén gondolkozzunk. Mihelyt eljutottunk idáig, máris magyarul beszélünk és írunk, s a mozgalom teljes diadalt aratott.” (Pár szó a nyelvújításhoz, Pesti Hírlap, 1932. április 10.)
Gondolatait négy héten foglalja össze ugyancsak a Pesti Hírlapban Nyelvtisztítók és nyelvpiszkítók címmel, 1932. augusztus 20. és szeptember 11. között, de ugyanígy a helyes (közép-) utat keresi Bábel tornya (Pesti Hírlap, 1933. március 25, április 2.) és Nyelvművelés (Nyugat, 1933. május 1.) című írásaiban is.

A második lap alján olvasható üzenet:
Azért, hogy lássák up-to-date voltunk. K. D.
Kedves barátom!
Utolsó küldeményem és kérésem. Amit jónak látsz, vedd be. Harsányiéból is. Ezek a szók (majdnem mind) élnek a pesti közbeszédben. Szeretettel Jó híved: Kosztolányi Dezső

Tornai Gyula a csúcson: 1-1,5 millió font lehet

A Christie's június 15-iki londoni festményárverésének csúcsdarabja a manapság jobbára csak giccsfestőnek tekintett Tornai Gyula. Saloméja azonban több, mint egyszerű szalonzsáner: 214x415 centiméteres tablót Ferenc József ajándékozta unokájának nászajándék gyanánt. Mária-Erzsébet (a tragikus sorsú Rudolf lánya) egy Windischgratz herceghez ment feleségül 1902-ben, született három fia és négy lánya, és 1925-ben - ez legalább annyira érdekes, mint egy egymilliós becsérték Tornaiért - belépett az osztrák szocdem pártba. Alig 46 évnyi házasság után elvált, és hozzáment egy szocdem aktivistához. Nyolcvan évesen, 1963-ban hunyt el. Ettől a képtől nyilván hamarabb megszabadult, mivel végrendelete szerint hamvait kiszóratta, hagyatékát pedig az osztrák államra hagyta.

Kicsoda Miklós Gusztáv?

2005 júniusában 1,4 millió euróért kelt el Miklós Gusztáv bronzszobra (Hosszú fiatal lány) Párizsban, idén ezt az árat ugyanez az alkotás meg tudta ismételni. A művészről azonban igen kevés adatot őriznek a magyar lexikonok. Itt az ideje, hogy jobban megismerjük az art deco odakinn megbecsült alkotóját.
Miklós Gusztáv 1888. június 30-án született Budapesten. A festészettel Kimnach László zsánerképfestő műtermében ismerkedett meg, majd az Iparművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. 1907-ben Párizsban találkozott először Cézanne műveivel, ennek hatására – még a nyelv ismerete nélkül is - a francia fővárost választotta új otthonául. 1908 tavaszán költözött a rue Saint-Jacques 158. alatti műterembe. A 21 éves fogékony és nyitott fiatal művész azonnal részévé vált Montparnasse forrongó életének. Különböző festészeti kurzusokon vett részt, állandó látogatója volt Metzinger és La Fauconnier műtermének. Az 1912-es Őszi Szalonon két vászna is helyet kapott, a Kubista aktot kiválasztották a híres New York-i Armory Show bemutatójára.
Az első világháborúban önkéntesként harcolt új hazája hadseregében, három évet töltött a Közel-Keleten. Közben egy bombatalálat következtében műterme megsemmisült, miután 1919-ben visszatért, mindössze három vásznát sikerült megmentenie. Viszont lelkesedése az avantgárd iránt nem múlt el: nappal festett, éjjel az Excelsior című lap tördelőjeként dolgozott.
Az 1920-as év nagy fordulatot hozott Miklós Gusztáv életében: a neves divattervező és műgyűjtő Jacques Doucet felfedezi egyik művét a Függetlenek Szalonja kiállításán, majd műtermét felkeresve nagy jövőt jósol a fiatal művésznek. Ebben az időszakban köt mély barátságot Francois-Louis Schmied kiadóval és illusztrátorral, és találkozik Marie-Louise-zal, ké sőbbi feleségével.
Doucet számára, aki megkövetelt egyfajta „finom extremitást”, szőnyegeket, zománc- és ezüsttárgyakat tervezett, és apró art deco állatszobraival hamarosan állandó „beszállítója” lett a gyűjtő lakosztályának. Ezzel párhuzamosan bontakozott ki relief-művészete, és készültek el rézbevonatú munkái. A szerkezeti formák sorozatából a Galerie de Léonce Rosenberg rendezett kiállítást 1923-ban.
Ebben az időben anyagi helyzete lényegesen javult, ezért olyan műtermet keresett, ahol elég hely kínálkozik nagyszabású, főleg a szobrászathoz kapcsolódó terveihez.
Egyik legnagyobb és legfontosabb kiállítását 1928-ban a Renaissance galériában rendezték, harminc műve kapott helyet a tárlaton. Itt találkozott és kötött barátságot Jacques André műgyűjtővel, valamint Robert de Rotschilddal és Jeanne Lanvinnal, akik ugyancsak vásároltak szobraiból. 1930-ban alapító tagja lett a Modern Művészek Szövetségének (Union dés Artistes Modernes), mely csoport kiállításainak 1937-ig a Galliera adott helyet. 1940-ben elfogadta a felkínált professzori állást egy újonnan alapított főiskolán, ahol a műanyag művészeti használhatóságának lehetőségeire tanította növendékeit. 1967. március 5-én hunyt el Oyonnax-ban.
Alkotótársával és barátjával, Csáky Józseffel közös kiállítását tavaly tavasszal rendezte meg a párizsi Vallois galéria. Több grafikáját és szobrát László Károly gyűjteménye őrzi.
Műveiből jövőre nyílik kiállítás a Műcsarnokban, ez lesz életművének első magyarországi bemutatója.