Rippl-Rónai és Maillol

Egy francia szobrász és egy magyar festő barátságáról tanúskodik az a levél, amelynek pontos fordítása és datálása még a kutatókra vár. A feladó Aristide Maillol, a Nabis-csoport nagyszerű művésze, a címzett pedig Rippl-Rónai József, az ekkor már távol élő alkotótárs.
Mivel a levél borítékja elveszett (bár egyszer elő is kerülhet), és a sűrűn teleírt négy oldal nem tartalmaz dátumot, a szöveg egyes részeiből következtethetünk a megírás idejére. Maillol megemlíti, hogy Bibesco hercegtől levelet kapott, aki éppen Madridban van Bonnard-ral és Vuillard-ral. Antoine Bibesco (Bibescu) román arisztokrata és diplomata, miniszterelnök unokája lelkes patrónusa volt a nála csaknem egy generációval idősebb Nabis-művészeknek és a mögöttük álló Revue Blanche folyóiratnak, édesanyja szalont tartott fenn Párizsban, ahol a zenei, irodalmi és képzőművészeti élet legjava megfordult. Bibesco és a két festő emlékezetes spanyolországi útjára 1901-ben került sor, heteken át járták Andalúzia nagyvárosait, az útról készült fotósorozat 1987-ben a Musée d’Orsay gyűjteményébe került.
Ugyancsak az 1901-es évszám kiválasztását támasztja alá a levélben feltett egyik kérdés: „még mindig ott van a fagyban? Ne maradjon sokáig…”. Ebben az évben Rippl-Rónai többek között Oroszországban próbált szerencsét, ám egészsége nehezen bírta a zord időjárást (az ott összeszedett „nyavalyák” élete végéig kínozták), hamar hazatért, és a következő évben – a Róma-villa megvásárlásával – végleg Kaposváron telepedett le.
Maillol és Rippl-Rónai barátsága legendás. A fiatal magyar festő a müncheni tanulóéveket követően 1887-ben Párizsba költözött, ahol két évig az akkor már dúsgazdag és világhírű Munkácsy Mihály műtermében kapott munkát: a kapós szalonzsánerekről készített kisebb másolatokat a kevésbé tehetős vásárlók számára. A folyton megélhetési gondokkal küszködő ifjú művész egy idő után még ezt az anyagi biztonságot is feladta, és elindult a mestere által csak „mázolóknak” nevezett impresszionisták, sőt, posztimpresszionisták felé. Ebben nagy szerepet vállalt skót grafikus barátja, James Pitcairn Knowles, aki megismertette a szimbolizmussal, megmutatta neki Gauguin és Whistler festészetét. 1892-től a kilakoltatás elől Párizs egyik falusias hangulatú külvárosában, Neully-ben béreltek egy romos házat, évekig itt éltek immár hármasban, Lazarine-nel, Rippl-Rónai későbbi feleségével.
Rippl-Rónainak Öreganyám című festménye hozta meg az áttörést, 1894-es kiállításával elnyerte a Nabik (Próféták) barátságát, akikkel ugyancsak Knowles volt az összekötő kapocs: a skót művész együtt tanult a Julian-akadémián Maillollal, Bonnard-ral, Vuillard-ral és Félix Vallotonnal. Knowles és Maillol hatására sikerrel kipróbált több sokszorosításai eljárást, és elindult az iparművészet felé – ennek eredménye Andrássy Tivadar budai villájának ebédlője, illetve Georges Rodenbach költő csodálatos, Rippl-Rónai- és Knowles-metszetekkel illusztrált két verseskötete. 1898-ban a spanyol határmenti Banyulsban látta vendégül Maillol családja, az itt készült olajképek külön fejezetet jelentenek a festő életművében.
Rippl-Rónai azonban mindenáron budapesti elismerésre vágyott, ám évekig közöny fogadta kiállításait. Ekkor, 1901-ben utazott Belgiumba, majd Szentpétervárra, végül szülővárosában, Kaposváron kötött ki és lassan a hazai művészvilág is befogadta. Maillollal való barátsága azonban töretlen maradt. 1914-ben a család Franciaországba utazott az örökbe fogadott unokahúg, Anella rokonait meglátogatni. Ott érte őket a világháború kitörése, a Monarchiából érkezett furcsa művészt a falubeliek megtámadták, majd a hatóság a chartreuse-i fogolytáborba szállította. Rippl-Rónai több mint hét hónapig volt fogságban, ahol tábor lakónak megrajzolásával töltötte az idejét. Ki más segíthette volna, mint a két régi barát, Maillol és Denis, akik közbenjárására végül hazaengedték.
Rippl-Rónai a Maillol való megismerkedéséről, a közelében töltött évekről először a Nyugat, majd 1957-ben a Szépirodalmi kiadónál megjelent emlékezéseiben ír, mély szeretettel. A most közölt levél nehezen olvasható soraiból pedig kitűnik az a hallatlan elismerés, amit a francia szobrász érzett a magyar barátja iránt.